Az Andok árnyékában lehetetlen nem gondolni rá, hogy az emberélet csak apró pittyenés az időben, s ha a hegyeknek volna tudatuk, életünk az ő számukra oly gyorsan elillanna, hogy észre sem vennék.

Kapcsolódó idézetek

1. Vannak az életben olyan pillanatok és események, amelyek kitûnnek az emlékezetben, olyan lényegesek, hogy az idő nem tudja eltörölni, ködével elfedni vagy eltorzítani őket; ha visszanézünk, úgy állnak ott, akár a hegyek. Jón Kalman Stefánsson
2. Az évek százával és ezrével múlnak el, de mi egyebet láthat bármelyik ember is az életből, mint néhány nyarat, néhány telet? Ránézünk egy hegyre, és azt mondjuk: örökkévaló. Annak is látszik... de az idő haladtával a hegyek kiemelkednek és eltûnnek, a folyók megváltoztatják az irányukat, a csillagok leesnek az égről, és hatalmas városok süllyednek a tengerbe. (...) Minden változik. George R. R. Martin
3. A hegyek kegyetlenek tudnak lenni. Kíméletlenek. Nem törődnek vele, ki marad ott összetörve és vérben úszva. Nem érdekli őket sem az öröm, sem a könnyek. Ezért veszítik el magukat az emberek odakint. Ott nincs ítélkezés. A vadonban bárki lehetsz. Lucy Clarke
4. Az élet nagy pillanatai észrevehetetlenül közelítenek, s csak akkor vesszük észre, ha elmúltak már. Eötvös József
5. Az ember láthatatlan kicsi porszem a nagy világban, az ember élete alig mérhető parányi egység az idők végtelenségében, és mégis ez a pici porszem, ez a parányi idő mi vagyunk, életünk sok ezernyi változatával, küzdelmével, gondolatával, örömével és bánatával. Jász Géza
6. Micsoda kis rész jut egy-egy emberre a végtelen és mérhetetlen időből! Milyen gyorsan eltûnik ez is a feneketlen időben! Milyen kis rész az egész anyagból! Milyen kis hányad a világlélekből! S az egész földnek mekkora kis rögén csúszol-mászol! Gondold meg mindezt... Gondold meg, hogy ami téged láthatatlan szálakkal ide-oda rángat, az benned van elrejtve... Marcus Aurelius
7. A hegyek közti élet valamilyen fenségességet kölcsönöz az embernek; érzékeli a magányosságot, az elszigeteltséget, de a függetlenséget is. A hatalmas térben az ember lelke zavartalanul szárnyalhat a sziklák, fenyőfák és bokrok fölött. A nyugodt méltóság az elképesztő méretekből ered; megnyugtat a nagysága, amely mellett az emberi lépték jelentéktelenné törpül. Tara Westover
8. Minél feljebb hágunk a hegyre, annál jobban fel kell öltözni. De mint emberek, teljesen levetkőzünk egymás előtt, mire felérünk a csúcsra. Ha máshol nem, de ott fent a magasban mindenki csak önmaga tud lenni. A Földön akkora emberek járnak, hogy az ember nem lát tőlük. Ha ott vagyok a sziklafal oldalában, akkorának érzem magam, mint egy porszem. Ha jön egy vihar, még akkorának sem. Ez a valós méretünk.
9. Milyen szörnyen törékeny is az emberi élet, egyetlen észrevétlen pillanatban elveszíthető, elég hozzá pár foknyi eltérés a helyes iránytól. A túlélés nem magától értetődő: összpontosítás és szerencse kell hozzá.
10. Az életünk olyan, mint egy utazás, sík területen sokáig túlságosan is egyenletes, könnyû és unalmas, a meredek emelkedőkön nagyon nehéz és kínos, de aztán a hegytetőn nagyszerû látvány tárul elénk, elragadtatást érzünk, a szemünk boldog könnyel telik meg, énekelni akarunk és azt szeretnénk, ha szárnyaink lennének! Majd pedig, mivel az ember nem maradhat ott, hanem folytatnia kell útját, ereszkedni kezdünk lefelé a túlsó oldalon, s annyira elfoglal bennünket az, hogy megvessük a lábunkat, hogy el is felejtjük, milyen élményben volt részünk odafenn a csúcson.