Ugrás a tartalomra
Az ember könnyen elhiszi magáról, hogy jó emberismerő. Elég néhány pillantás ahhoz, hogy ennek alapján szimpatikusnak ítéljünk valakit. Valakit, akit nem is ismerünk, csak az arcát látjuk, azt, amelyiken jó oldaláról akar mutatkozni. De amikor belső érzékelésünk mûszerei pontatlanok, alaposan melléfogunk, kígyót melengetünk keblünkön, ahogy a régiek mondják, kiszolgáltatjuk magunk. Olyan ez, mint a balekok vak szerelme, nyitottá tesz, hiszékennyé és sebezhetővé.
Kapcsolódó idézetek
-
Vannak szerető emberek. Előbb-utóbb felmerül bennük az igény, hogy
akit szeretnek, teljességükben, torzítatlanul lássák. De nem olyan
könnyû megmutatkozni. Saját félelmeink észrevétlenül is elvárásokká
merevednek bennünk, s nehezünkre esik a másik természetessége. Bár
mesék, mondák, vallomások szólnak arról, mennyire epekedünk, hogy
megismerhessünk valakit, de ha erre alkalmunk nyílik, legtöbbször
meggondolatlan hirtelenséggel ítéljük meg a másik személy
jellemvonásait. Végül mindannyian rejtőzködni kezdünk, és
szorongatónak érezzük a mindennapi életünket.
Jónás Tamás
-
Általában véve úgy véljük, hogy pontosan ismerjük a preferenciáinkat és a személyiségünket, igazából azonban egyáltalán nem ismerjük önmagunkat (és határozottan nem annyira jól, mint amennyire hisszük). Ugyanúgy megfigyeljük önmagunkat is, ahogyan megfigyeljük és megítéljük mások cselekedeteit - és ezekből a cselekedetekből következtetünk arra, hogy kik vagyunk és mit szeretünk.
Dan Ariely
-
Az ember ilyennek vagy olyannak ítél valakit, azután pont az ellentétét látja meg benne. Eleinte szeret, majd a végén meggyûlöl valakit; vagy kezdetben közömbös iránta, később pedig már imádja. Sosem lehetünk biztosak benne, ki vagy mi lesz létfontosságú a számunkra, sem abban, hogy kinek vagy minek tulajdonítunk majd jelentőséget. Meggyőződéseink mulandóak és ingatagok, még azok is, amelyeket a legszilárdabbaknak vélünk. Akár az érzelmeink. Nem szabadna bíznunk magunkban.
Javier Marías
-
A magukat nyílt és őszinte embereknek mondók gondolkodás nélkül, önző ürügyekkel elérik, amit akarnak, és közben észre sem veszik, mit mûvelnek. A "mások érzéseire fogékonyak" pedig a legátlátszóbb hízelgésnek is bedőlnek. Mindez elég ahhoz, hogy föltegyem magamnak a kérdést: valójában mennyire ismerjük önmagunkat?
Murakami Haruki
-
Ha azt gyanítjuk valakiről, hogy hazudik, tettessük magunkat úgy, mintha hinnénk neki. Erre szemtelen lesz, még nagyobbat lódít, és leleplezi önmagát.
Arthur Schopenhauer
-
Emberi viszonyainkat is úgy válogatjuk meg, hogy elősegítsék önbecsapásainkat. Elkerüljük azokat az embereket, akik igaz visszajelzéseket adnak rólunk, rosszindulattal vádoljuk őket. Kedveljük az illúzióinkat támogatókat, akik kiszolgálják a hamis látszatok fenntartásának igényét. A folyamat végén bekövetkezik keserû csalódás kapcsolatainkban.
Popper Péter
-
Az emberek meglepően erős hajlandóságot mutatnak önmaguk becsapására. Általában túlbecsülik az erősségeiket, és alábecsülik a hiányosságaikat. Arra koncentrálnak, hogyan tarthatják fenn a jó kapcsolatot másokkal, arról viszont elfeledkeznek, hogy magukkal is jól kellene bánniuk.
-
Egy olyan ember megy át a gondolatvilágunkban, akivel találkozunk, majd aki ismerősünk lesz, majd bizalmasunk, szerelmesünk. Óráról órára jobban birtokunkba vesszük őt, észrevétlenül; birtokunkba vesszük a vonásait, a mozdulatait, a tartását, testi valóját és lelki valóját. Belénk hatol, a szemünkbe és a szívünkbe, a hangjával, minden taglejtésével, azzal, amit mond, és azzal, amit gondol. Magunkba szívjuk és megértjük, mosolyának és szavának minden árnyalatát kitaláljuk; végül már mintha mindenestül a miénk lenne, annyira szeretünk, még öntudatlanul, mindent, ami ő, és mindent, ami tőle való.
Guy de Maupassant
-
Ha nem bízunk meg valakiben, akkor azt a személyt nem tudjuk szeretni. Bizalom hiányában gyanakvóvá válunk, nyugtalanná és állandóan attól félünk, hogy a másik ember becsap bennünket. Ez kibírhatatlan nyomást jelenthet a kapcsolatnak - az egyik fél veszélyt érez, a másik csapdában érzi magát.
Adam J. Jackson
-
Összhangban egy másik emberrel csak akkor lehetek, ha magamhoz hûséges vagyok. Ha elárulom magamat, a másikkal is rossz viszonyba kerülök. Rossz viszonynak nevezem azt a kapcsolatot, ahol kiszolgáltatott leszek vagy zsarnok. Ahol belegázolok a másik lelkébe. Ahol föladom magam, csak azért, hogy a másik befogadjon. És nem engedem a társamnak, hogy önmaga legyen. Ahol függővé válok, kiszolgáltatott, és a "szeretet" nevében olyasmit mûvelek, melytől nemcsak szenvedek, de önmagam előtt szégyellem is. Azon az áron, hogy magamat elvesztem, nem lehet szeretni.
Müller Péter