Az emberi lét tökéletesen megtestesül abban a szerencsétlen részegben, aki éjjel kint áll az utcán, veri a kerítést, és közben azt kiabálja: - Engedjenek ki! Hozzáfûzés: csak az illúzióid gátolnak meg abban, hogy meglásd, szabad vagy, és mindig is az voltál.

Kapcsolódó idézetek

1. Kerülj csak fényt, embert és társaságot! De egy kihalt utcában hirtelen rádront megválthatatlan árvaságod, s mint részeg őrült, úgy bokszol sziven. Jékely Zoltán
2. A semmivel naponta szembenézek. Didergő meztelen szivem nem védi rég igézet. Ember vagyok. Szem és tudat, ki lát, hall, érez, eszmél. Tudom, hogy sokkal boldogabb, ha együgyûbb lehetnék. Légy ölelő part, menedék veszendő életemben, kevés, ha nem lehetsz elég, de mégse hagyj el engem. Lator László
3. Minek van egy eleje, ha mindig van egy vége? Ahelyett, hogy szorítanád, engedd el végre! Mosolyogj a sötétben, és ha senki se látja, sírni szabad fényes nappal az utcákat járva. Magashegyi Underground
4. Az este érkezésével az embert kegyetlen nyíltsággal mindig bekerítették a gondok. Igazán töprengeni, aggódni az éjszaka csöndjében lehet. Bodor Ádám
5. Rohanj és táncolj, és ugrálj, és üvölts! Vagy csinálj bármit, csak lássam rajtad, hogy élsz! Hiperkarma
6. S ez minden, amiért az ember él? Setét, üres, határtalan kebel, Oh, a te magányod rémítő lehet! S így útazóim útra nem vezetnek. Egyik mint bálványt, hitvány port ölel, A másik rommá tenné a világot, Csak hogy fölötte ő lehessen úr. Vörösmarty Mihály
7. Az ember véges számú traumát tud elviselni, aztán kimegy az utcára üvölteni.
8. Bátorság nélkül kizárólag méltatlan élet juthat, ebben biztos vagyok. Merészkedni kell kívül állni, mást akarni, merészkedni kell érezni és éreztetni, bőgni vagy nevetni, merészkedni kell kilépni a hétköznapokból. Kőrösi Zoltán
9. Az emberek túl korlátoltak ahhoz, hogy valójában szabadok lehessenek! Saját magukat kötik gúzsba, önmaguk emelnek falakat maguk köré. Kiközösítik azokat, akik megpróbálnak kitörni, levetni ezeket a láncokat. Ez az ő biztonságuk. Jim Morrison
10. Az ember, mihelyt a létezését rázza meg valami gyökerestől, az egészet, a mivoltát, akkor ott áll meztelen. A lelke. Mert olyan ez, mint a fergetegek, ez aztán igazán elsöpri előle, amivel annyit nyûglődött: az apró keserveket és bajokat, s felbukkan, mint a nap, a létezésnek egy sohasem sejtett mélysége és csodás öröme. Ráeszmél arra a csodára, hogy él. Füst Milán