Ugrás a tartalomra
Az emberi testben száztrillió sejt van. És az én testem minden egyes sejtje szeret téged. A sejtjeink sorban elhalnak, és újak születnek helyettük, nekem pedig minden egyes sejtem még jobban szeret, mint a régiek. Ezért szeretlek minden áldott napon jobban, mint egy nappal korábban. Ez tudományos tény. Miután meghalok, elégetik a testemet, a hamvaimat magával viszi a szél, és szétteríti a földön, ott leszek a fákban és a csillagokban. Akkor majd mindenki, aki belélegzi azt a levegőt, látja az abból a földből növő virágokat, vagy felnéz azokra a csillagokra, emlékezni fog rád, és szeretni fog téged, mert én annyira szeretlek.
Kapcsolódó idézetek
-
Miközben beszélgetünk, minden másodpercben egymillió sejt hal meg a testedben, és ugyanennyi születik. A halál tehát benned él. Nem az ellenséged. A részed.
-
Az emberi test nagyobb, mint amilyennek látszik. A tudományban és a technológiában történt haladás megmutatta, hogy testünk tulajdonképpen önmagában egy világegyetem. Mindnyájan durván száztrillió sejtből állunk, és mindegyik sejtben durván ugyanannyi atom található. Az nagyon sok különálló komponens. Csak az agyunkban százmilliárd agysejt van, plusz-mínusz pár milliárd. Többnyire mégsem érezzük a fizikai énünk szinte végtelen természetét. Úgy egyszerûsítjük a dolgot, hogy nagyobb blokkokban gondolunk magunkra. Kar, láb, lábfej, kéz, törzs, fej. Hús, csont.
Matt Haig
-
Ez hát az élet! Néhány nap, aztán semmi! Az ember megszületik, felnő, boldog, várakozik, aztán meghal. Isten veled, férfi vagy asszony, soha többé nem térsz vissza a földre! Pedig mindenki magában hordja a végtelenség lázas, megvalósíthatatlan vágyát, mindenki külön mindenség a mindenségben, és mindenki tökéletesen megsemmisül nemsokára, hogy új csíráknak trágyázza a talajt. Növények, állatok, emberek, csillagok, egész világok - mind megelevenednek, aztán meghalnak, hogy átalakuljanak. És soha nem tér vissza ugyanaz a lény, akár féreg, akár ember, akár csillag!
Guy de Maupassant
-
Millió lény él a földön, akik boldog életörömmel telnek el egész testükben, egész lényükben, ha kiejtik ezt a szót: szerelem. S sugározni kezdenek egy boldogító tudattól, ha kiejtik: Isten. Én kiejthetem mindkét szót, nem érzek semmit. Addig ismételgetem, amíg elfárad a szám s hebegni kezdek. (...) Mindkét szó sötét marad. Nincs benne áram. Leírva sem gyulladnak fel.
Márai Sándor
-
Az ember egyedül hal meg, de másokkal él. A halálban apró részekre bomlik, de az életben maga is csak sejtje egy óriási testnek.
Bálint György
-
Olyanokat is ismerek, akik összeházasodtak valakivel, akit szerettek, aztán sok évvel később kijelentették, hogy a társuk már nem az az ember, akit megismertek. Miért lep ez meg mindenkit? Tíz év alatt a testünk minden egyes sejtje kicserélődik - ugyan mennyi az esélye, hogy két ember ennyi idő után is talál még közös témát? Lehet, hogy az egyik új sejtkupacnak egyáltalán nem rokonszenves a másik új sejtkupac.
Ruby Wax
-
Az emberi test minden egyes sejtje átlagosan 7 évente kicserélődik. Mint a kígyóknál, utunk során ledobjuk bőrünket. Biológiailag újjászületünk. Kereshetjük a változást, valószínûleg keressük is. A változás azonban nem látható. Legkevésbé saját magunk számára. De mindannyian változunk. Teljesen, örökre. Amikor olyanokat mondunk, hogy "az ember nem változik", az csak az őrült tudósokat hajtja, mert minden tudomány szerint az egyetlen állandó a változás. Az energia, az anyagok állandóan változnak. Alakváltozás, összeolvadás, felnőtté válás, halál. Ez az az út, amit az ember nem változtathat meg. Ezekbe a dolgokba kapaszkodunk ahelyett, hogy azzá válnánk, amik lehetnénk. A régi emlékekbe kapaszkodunk ahelyett, hogy újakra tennénk szert. Az út, amelyhez hittel ragaszkodunk, minden tudomány ellenére... ezek azok a dolgok, amik változatlanok az életben. A változás állandó. Az, hogy változást tapasztaljunk meg, csak rajtunk múlik. Úgy vesszük, mint a halált, vagy mint egy második esélyt az életre. Ha kinyújtjuk az ujjainkat, elveszítjük a fogást, és vele együtt a színtiszta adrenalin érzését. Bármelyik pillanatban kaphatunk egy új esélyt az életre. Mindig újjá tudunk születni.
-
Az emberek több mindent vélnek arról, hogy hova megy az élet.
Azt, hogy egy másik testbe bújva egy új lényként születik újra.
Vagy hogy elmegy egy másik helyre, mi nagyon szép és nagyon helyre,
hol csupa vidám dolog várja: az úgynevezett mennyországba.
Vagy hogy a földbe megy esetleg, miután elhagyta a testet,
és magából valamit átad a virágoknak és a fáknak.
Vagy hogy miután elmegy, ott van az élet fönt a csillagokban,
s mint csillogó kis égi láng, a csillagokból néz miránk.
Vagy hogy egy pici ott marad benn az életből az emberekben.
Mert az élet hiába ment el, emlékszik rá a többi ember,
az életből egy kis darab szívükbe zárva ott marad.
-
Ha szerelmes vagyok, megszûnök létezni. A szerelmem bőrébe bújok, és feloldódom benne. Ha én szeretek valakit, akkor mindenemet nekiadom. Övé az időm, a rajongásom, a testem, a pénzem, a családom, a kutyám, a kutyám ideje - minden. Ha szeretek valakit, átvállalom az összes szenvedését, az összes adósságát (minden értelemben), kigyógyítom kóros önbizalomhiányából, rávetítek mindenféle jó tulajdonságot, aminek soha nem is volt birtokában, és karácsonyra ajándékot veszek az egész családjának. Lehozom neki a napot és a holdat az égből, vagy ha azt nem lehet, hát a csillagokat. Mindezt nekiajándékozom, és még ennél is többet - mindaddig, amíg annyira ki nem merítem ezzel önmagam, hogy csak egy módon tudok újra feltöltődni: ha valaki másba bolondulok bele.
Elizabeth M. Gilbert
-
Ha meggyûlölne téged az egész világ, akkor is szeretnélek, és szeretni foglak még akkor is, amikor egyszer két nap fog sütni az égen. Bújj a föld alá, rohanj keresztül égő tûzön, én mindig követni foglak. Kölcsönös a mi szerelmünk, és nem választhat el minket senki sem. És kedvesebbek nekem a veled töltött órák, mint a túlvilág illatos mezői. Ha meggyûlölnél engem és elûznél magadtól, én akkor is tovább szeretnélek. A te képed tükröződik szemében az én gondolataimnak. És téged látlak én ébren vagy alva, mindig csak veled beszélek én. Ha egyszer meghalok, akkor ne mondd, hogy elérkezett az utolsó órám, hanem sírba tett engem hozzád való szerelmem. És legyek bármily távol tőled, mindig melletted vagyok, és szemeim csak téged látnak.
Alexandre Dumas