Bálint György

Senki sem felnőtt addig, amíg hazugsággal igyekszik enyhíteni életét. Senki sem felnőtt addig, amíg tovább akar érni a tényeknél, amíg az élet "értelmét" keresi, amíg rejtett szépségeket és értékeket magyaráz helyzetekbe és emberekbe. Lelke mélyén kiskorú mindenki, aki így vigasztalja magát: "kell, hogy valami mélyebb értelme legyen az egésznek, mert különben nem lehetne kibírni". A felnőtt már tudja, hogy nincs semmi értelme, de valahogy mégiscsak kibírja. Abban a pillanatban válik felnőtté az ember, amikor nem érez többé csalódást.

Csak azok merik és tudják ma élesen, tárgyilagosan, valóban kötöttség nélkül szemlélni a világot, akiknek érdeke, hogy megváltozzék. Ezek azonban alig mondhatják el, hogy mit látnak benne.

Az élet, minden látszat ellenére, végtelenül egyhangú. Az emberek végeredményben mindig egyformán hazudnak és gyilkolnak.

Az ember egyedül hal meg, de másokkal él. A halálban apró részekre bomlik, de az életben maga is csak sejtje egy óriási testnek.

Szabadság nélkül nincs rend - szabadság nélkül semmi nincs.

Az igazi realisták mindig a munkások: az anyagi valósággal birkóznak egész életünkben. Formába öntik az anyagot, de ugyanakkor az anyag is beleszorítja őket acélszabályaikba. Számukra nincsenek elvont kérdések. A szabadság, a fegyelem, az egyéniség, a közösség problémái egészen mást jelentenek számukra, mint a polgár számára, akit a kérdések elvont úton, az intellektuson keresztül foglalkoztatnak. A munkásnak minden probléma közvetlenül a testét érinti, a kérdések a húsába, a csontjába vágnak úgy, mint a hideg. (...) És aki egy pillanatra az ő szemükkel tud nézni, az tudja, hogy minden valószínûtlenség, minden játék, minden szabad képzelet, csapongás csak a polgároké, mert a napi három ötvenért nincsenek illúziók és szimbólumok.

Az entellektüel feladata: konokul hirdetni az igazságot, a tömeg igazságát, akár van tömeg a közelben, akár nincs. A jövőhöz beszélni, bármilyen gúnyosan szól közbe a jelen. Vállalni - szükség esetén - a legnehezebbet, az egyoldalú szolidaritást.

Régi rögeszmém, hogy a szellemi embernek már esztétikai szempontból is forradalmárnak kellene lennie: tiltakoznia kellene egy sivár, dohos és kisstílûen zavaros világrend ellen.

Nem igaz, hogy nem szeretem a ház népét. Én is tudok szeretni, mint minden élőlény, de nem kritika nélkül. Csak azt szeretem, aki szeretetre méltó. Érzelmeimnek nem adok hangos, látványos kifejezést. Aki nem érti meg csendes dorombolásomat, az nem méltó rá, hogy értelmes, jó ízlésû állatok ragaszkodjanak hozzá. Aki nem tud sokáig hallgatagon egy helyben ülni, az nem érdemli meg a társaságomat. Akinek mindig csak bravúros mutatvány kell, aki nem éri be a természetes mozdulatok egyszerû szépségével, az sohasem szerezheti meg a macska rokonszenvét. Aki mindig valami újat követel, aki folyton a változatosságot, az izgalmat hajszolja, aki nem kedveli a békét, az egyensúlyt, az állandóságot, aki azt hiszi, hogy mindig cselekedetekkel kell bebizonyítania létjogosultságát, aki nem ismeri a tûnődés szépségét, annak sohasem lesz hû macskája. Aki az élet felületes örömeit kergeti, annak a macska hátat fordít. Akit a macskák szeretnek, silány ember nem lehet.

Az életünket nem éljük, az életünk történik velünk.

Nem fontos, hogy miért él az ember, de döntően fontos, hogy miképpen él.

Tudományos könyvekben egy-egy lábjegyzetnek néha döntőbb szerep jut egy egész fejezetnél - és az életnek is vannak ilyen lábjegyzetei.

A középkor megvetette az állatot, és különféle bûnök jelképét látta benne. Napjainkban sokan a másik végletbe esnek, és azt mondják, hogy az állat tisztább és erényesebb, mint az ember. Óvakodjunk az ilyen túlzásoktól, és főképpen hagyjuk békében az állatokat!

Minden állat őszinte és "nem ad mást, csak mi lényege". Ez, sajnos, egyre nehezebben sikerül az emberek között.

Nincs szomorúbb jelenség, mint az elefánt, amely barátságos indiai őserdők helyett kietlen európai varietékben keresi meg a kenyerét. Nincs szánalmasabb és megszégyenítőbb, mint a lelkibeteg, szelíd vadállat, amint kétlábra áll a porondon és kínos erőlködéssel, beléjevert fegyelemmel utánoz esetlen emberi mozdulatokat.

Emberek, míg rántottcsirkét esztek vasárnap ebédre, eszetekbe jut-e néha, hogy ő is élt valamikor? És egyáltalában: ha csirkére gondoltok, elképzelitek-e máskép is, mint rántva, sütve vagy paprikásan? Ki törődik a csirkékkel, amíg a piacról eljutnak a tányérig?

Úgy látszik, ilyen a világ: addig irt valamilyen állatot, míg végül megijed, hogy végkép eltünteti a föld színéről és ezért az utolsóelőtti pillanatban elkerít neki egy szép és nyugodt kis kört, hogy legalább hírmondó maradjon belőle. Van emögött valami meghatóan ügyetlen lelkiismeretfurdalásféle.

A macska nem ravasz, a nyúl nem gyáva, a liba nem buta, a galamb nem szelíd, az oroszlán nem a vadon királya és a méh nem nyárspolgár. Nyugodjunk bele, hogy egészen más síkon mozognak, mint az ember és tulajdonságaik is egészen mások. Egy előnyük mindenesetre van az emberrel szemben: nem ismerik a nagyképûséget.

Vegyük végre tudomásul: az állat nem rossz és nem jó; az állat állat.

Az élet is kötelező, épúgy, mint a halál. És ha már kötelező, próbáljuk tûrhetővé tenni.