Az immunrendszer nem pusztán annak eszköze, hogy csillapodjon a köhögésünk. Elválaszthatatlanul kapcsolódik gyakorlatilag minden más életmûködésünkhöz. Miközben központi jelentősége van az életben maradásunk szempontjából, valószínûleg szerepe van a halálunkban is, vagy azért, mert csődöt mond, vagy, mert túlságosan is mûködik.

Kapcsolódó idézetek

1. Az immunrendszer az élni akarás függvénye. Az egyik élteti a másikat. Feldmár András
2. Azon múlik az életünk, hogy tudunk-e egymással olyan közelségbe kerülni, hogy megmelengessük, de közben mégse bántsuk a másikat. Egymás nélkül nem tudunk meglenni - ha nem kapunk elég simogatást, érintést, ha nem tudjuk megölelni egymást, ha nem tudunk együtt sírni, örülni, nevetni, az immunrendszer nagyon rosszul kezd mûködni, s előbb-utóbb összeomlik. Bagdy Emőke
3. A betegség gyakran kifejez valami fontosat, megvéd valamitől, segíti valaminek a feldolgozását, egyensúlyt teremt, figyelmeztet, kiutat mutat egy nehezen megoldható konfliktushelyzetből. Bizonyos helyzetekben egyszerûen szükségünk van rá, ami persze nem azt jelenti, hogy igényünk is lenne rá. Mindenesetre úgy tûnik, ilyen esetekben az elménk lehetővé teszi, hogy a természetes öngyógyító rendszerünk részlegesen és átmenetileg kikapcsoljon. Buda László
4. A beszéd a saját mentális immunrendszerünk egyik nagyon fontos része. Ha beszélünk a problémáinkról, akkor gyakran "maguktól" megoldódnak. Tulajdonképpen ilyenkor a beszélgetés közben építünk egy olyan összefüggésrendszert, amelynek a segítségével rájövünk dolgokra. Más megvilágításba kerülnek a problémák, új ötleteink támadnak, vagy egyszerûen csak megkönnyebbülünk, hogy valakinek elmondhattuk őket. Ezért van az, hogy hálásak vagyunk akkor is, ha valaki jó hallgatóság, és egyáltalán nem lát el tanácsokkal a gondunkra vonatkozóan. Szertics Gergely
5. Az egészség végül is nem más, mint a szervezetet alkotó összes rendszer harmonikus és kiegyensúlyozott mûködésének végeredménye. Ha ebben a mûködésben zavar támad, nem érdemes rávetni magunkat arra a szervre, amelyik felmondja a szolgálatot, például a májra, a vérre, a szívre, stb. Arra kell törekednünk, hogy az egésznek visszaállítsuk az egyensúlyát.
6. A pszichológiai immunrendszer azon munkálkodik, hogy ne utáljuk magunkat túlzottan a kudarcainkért, a sikereinkért viszont magunknak tulajdonítsuk az érdemet. Így hajlamosak vagyunk balfogásainkért az égvilágon mindenki mást hibáztatni.
7. Úgy van ez, mint egy rendkívül tehetséges embernél, akinek állandó inputra van szüksége, különben unatkozik, és hülyeségeket csinál. Az immunrendszernek sok mindennel meg kell ismerkednie, hogy megszerezze a szükséges tudást, a megfelelő védekezőképességet, a hatékony ütőerőt, de a bölcsességet és toleranciát is.
8. Semmi sem változtatja meg az embert annyira, mint az életösztön. Hiszen ha mûködik, az erkölcsi értékek háttérbe szorulnak. Elnyomni vagy megszabadulni tőle szinte lehetetlen. Az emberi természet része - mindössze egy védekező mechanizmus -, akár az immunrendszer, a köhögés, a könnyek... ilyen egyszerûnek tûnik, de valamiért ennek az érzésnek a ritka "rohamai" az esetek többségében éles ellentétben állnak a bátorságról, lélekerőről, erkölcsről és hasonló efemer dolgokról való elképzeléseinkkel.
9. Az immunerősítés trendi és gyakran használt fogalom, de az immunológusok és a tájékozott biológusok is falra másznak tőle. Mert sajnos nincs olyan csodaszer, ami az immunrendszerünket egyszerûen helyretenné. Ennek a rendszernek a mûködése szervezetünk általános állapotától függ. Ha egészségesen élünk, akkor az immunrendszerünk mûködése is kiegyensúlyozottabb, jobb a reakcióideje. De sajnos nincsen varázslatos panacea, nincsenek olyan vitaminok, nincs olyan ásványi anyag, amelyeknek a szedése helyreállíthatná a kibillent egyensúlyt. Kemenesi Gábor
10. A haldoklás csak ritkán könnyû, bármit szeretnénk is gondolni róla. A testünk nem hajlandó küzdelem nélkül elengedni az életet: belekapaszkodik. Nem úgy halunk meg, hogy mondunk még néhány magvas gondolatot a bennünket könnyes szemmel körülálló családtagoknak, aztán kileheljük a lelkünket. Ha nem rángatózva, fuldokolva vagy köhögve múlunk el, és nem is kómában, akkor fokozatosan kell elsorvadnunk: a hús lassan elfogy a csontjainkról, a bőrünk és a szemünk sötétsárga színûvé válik, ha a májunk is felmondja a szolgálatot, aztán a hangunk elfogy, míg aztán a véghez közeledve már annyi erőnk sem marad, hogy kinyissuk a szemünket; mozdulatlanul fekszünk halálos ágyunkon. Egyedül ziháló lélegzetünk árulkodik arról, hogy még élünk. Henry Marsh