Ugrás a tartalomra
Azt hiszem, ha az ember elválik valakitől, akivel hosszú ideig volt együtt, gyakran előkerülnek olyan dolgok, amiket a másik jelenléte miatt elfojtott vagy korlátok közé szorított. Mikor egy kapcsolat megszakad, az első hónapokban az ember villámgyorsan növekszik, mint a természetfilmekben, mikor többhétnyi felvételt játszanak le felgyorsítva, hogy pillanatok alatt mutassák meg, hogyan bomlik ki egy virág, de a valóságban az ember végig ott növekedett a felszín alatt, és csak az új szabadság, az ijesztő egyedüllét miatt engedheti meg magának, hogy ezek az elfojtott dolgok feltörjenek, és kibomoljanak a fényre.
Kapcsolódó idézetek
-
Valakinek már a kapcsolat ideje alatt megterhelő az eltávolodás, hogy megváltozott valami, és így megkönnyebbülést hoz a döntés. Másoknak a szétváláskor olyan, mintha kihúzták volna a talajt a lábuk alól. Megszûnik egy pillanat alatt az a koordináta-rendszer, amiben addig léteztek, az egyetlen, amiben el tudták képzelni magukat, amiben azt hitték, szeretve vannak.
-
Olyan hirtelen lett vége. Öt évig voltunk együtt, pörgős, vidám társasági életet éltünk. Beszéltünk házasságról is, meg ilyesmikről, s bár még távolról sem álltunk készen rá, mégis úgy vettük, hogy előbb-utóbb összeházasodunk. Egymással. Majd ha felnőttek leszünk. De a felnövés folyamatában elvesztettem. Valahol útközben. Nem egyik napról a másikra történt, hanem fokozatosan, minden egyes nappal kicsit több tûnt el belőle.
Cecelia Ahern
-
A szerelem egy nagy utazás, amely során rengeteget tanulunk. Kezdetben teljesen más, mint ami végül kialakul. A fiatal párok olyan közel kerülnek egymáshoz, hogy szinte egymásba olvadnak. Kezük és lábuk összegabalyodik, szinte egyszerre lélegeznek. Miután megmenekültek a magánytól, szorosan egymásba kapaszkodnak, megkönnyebbülten, hogy végre találtak valakit, aki szereti őket. Az a különös az egészben, hogy ilyenkor még nem is igazán ismerik egymást, ám ezt a képzeletükkel ellensúlyozzák. Mintha mindketten egy-egy fehér táblát tartanának maguk előtt, amelyre a másik rávetíti az összes reményét és vágyát. Mivel mélyen belül bizonytalanok, feszülten figyelik a megcsappant szeretetre utaló jeleket. Később, amikor már több időt töltenek együtt, elkezdődik a valódi kapcsolat, a hosszú küzdelem, amely során a képzelet mögött megjelenik a hús és vér ember. Mindketten egyre valóságosabbak lesznek - már úgy viselkednek, amilyenek ők maguk. Idővel minden jól alakul, ha nem esnek kétségbe, elfogadják, hogy a különbözőségük miatt más dolgokat szeretnek, és tiszteletben tartják a másik önállóságát. Mindketten erősebbek lesznek és kiteljesednek. Az egészséges kapcsolatban élők ezt meg is fogalmazzák: "jobb ember vagyok mellette", "úgy érzem, vele önmagam lehetek".
Steve Biddulph
-
Az elvétett szavakból és mozdulatokból végül összeáll egy ember. Nem az a bizonyos, akit szeretünk, hanem egy másik. Akit szeretünk. S megkezdjük keserves küzdelmünket, hogy egyesítsük e kettőt. A vágy gyakran elmossa a határt a két ember között, hogy aztán a kihûltség perceiben annál mélyebbnek érezzük a szakadást.
Kolozsvári Papp László
-
Az emberi kapcsolatok nagyon furcsák, már hogy egyszer csak együtt vagyok valakivel, aki után hosszú évekig sóvárogtam, együtt eszem, együtt alszom, együtt élek vele, szeretem őt, szerelmes vagyok belé kétségbeesetten (...), esténként beszélgetünk, néha elmegyünk ide-oda, aztán hirtelen, csak mert ő úgy gondolja, az egésznek vége, hirtelen tényleg vége.
Spiegelmann Laura
-
Érdekes (...), mennyivel könnyebben viseli az elválást egy nő, mint egy férfi. A nő egy-két hét, legfeljebb egy-két hónap alatt megvigasztalódik. Igaz, hogy rendszerint megy valakihez, így könnyebb. A férfi egészen más. Õ legbelül egyedül marad, s elhordja magában a fájdalmat néha esztendőkig is. Nem mutatja, végzi a maga munkáját, de benne van. Egyedül él vele, s csak soká kopik ki belőle. Ha egyáltalában kikopik.
-
Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, aszerint, hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt.
Wass Albert
-
Minden kapcsolat, történés valahonnan valahová tart. Erre kell figyelni. Úton vagyunk-e még? Vagy már csak ismételjük magunkat? Mit "hoz ki" belőlünk az együttélés? Jót? Előre lépést, derût, szabadságot, munkaképességet? Rosszat? Idegességet, beszûkülést, rosszkedvet? A kapcsolat változik, és benne változunk mi is. Előfordulhat, hogy az utak szétágaznak. Ha tartósan úgy érezzük, hogy már nincs dolgunk egymással, harag és gyûlölet nélkül is el lehet búcsúzni. Azonban sokszor a másikra haragszunk, mert nem olyan vagy nem vált olyanná, amilyennek elképzeltük. Pedig nem tehet arról, hogy nem vagyunk elég jó emberismerők, és olyat kértünk, amit nem tud megadni. Elmenni könnyen kell, ahogy a levél leválik a fáról. Elmenni egyszer szabad csak és véglegesen. Egy foghúzás rossz, de elviselhető. De ha mindennap húznának rajta egy keveset - azt nem lehetne kibírni. Az ilyenfajta szétválásban tönkremegy két ember.
Popper Péter
-
A tartós kapcsolatok másra adnak lehetőséget, mint a rövidek, mert bizonyos aspektusokat el lehet bennük mélyíteni, és felszínes kötelékek helyett valódiak alakulnak ki. Ilyenkor ismeri meg az ember igazán a másikat. Az első szerelem megszûnését követő nagy kijózanodás szakasza után egy olyan fázis következik, amelyben az ember próbálja megváltoztatni a másikat - több-kevesebb sikerrel. Ha a kapcsolat túléli ezt a folyamatot, akkor a két fél felhagy azzal az igyekezetével, hogy a másikból mesebeli herceget vagy királykisasszonyt faragjon, és elkezdődik az igazi kapcsolat, amelyben szép lassan elfogadják egymást olyannak, amilyenek.
Alfons Vansteenwegen
-
Az élet egyik furcsa jellemvonása, hogy az ember hónapokon át naponta találkozik valakivel, és olyan bizalmas barátságba kerül vele, hogy nélküle el sem tudja képzelni a létet; azután jön az eltávolodás: minden marad a régiben, és a barát, aki oly fontosnak látszott, egyszerre fölöslegesnek bizonyul. Az ember élete megy tovább a maga útján, s az illető még csak nem is hiányzik.
William Somerset Maugham