Belefeledkeztem, zsibbadtam a gyönyörûségtől, attól a vonzalomtól, amely egyre erősebben uralta érzékszerveimnek pillanatnyi állapotát. A nap belopakodó erőtlen sugara is mintha segített volna az érzékiség szárnyain röpködni, épp csak annyira tette ragyogóvá a (...) szobát, amennyire szükség volt az illúzió felébredéséhez a szépséghez vezető úton.

Kapcsolódó idézetek

1. Kinyitottam hát az ablakot, és vele együtt a szívemet. A szobát elárasztotta a napfény, a szívemet pedig elárasztotta a szerelem. Paulo Coelho
2. Mielőtt kimentem volna a szobából, még egyszer ránéztem arra az emberre, aki a tükörből bámult vissza rám. Amikor bejött a szobába, tele volt reménnyel, hogy visszakaphatja az életét. Fény volt a tekintetében. Ez most kialudt.
3. A sötétítőfüggöny résein keresztül besüt a szobába a hold, és halványan megfesti az arcát. Nem tehetek mást, muszáj ránéznem. Furcsa érzés szalad át rajtam, és hirtelen nagyon boldognak érzem magam... A szívem zakatolni kezd, és elfog a szédülés, pedig vízszintesen fekszem. Patricia Schröder
4. Nem volt több kívánnivalója. Szerelmessé tette ezt az asszonyt, ott az éjszakai szobában maga is meghatódott a nő csábító szépségétől - ennek köszönhette győzelmét, ennek s nem ügyetlen mesterkedéseinek. De még a leggyöngédebb pillanataiban is megmerevítette valami furcsa gőg, még mindig játszani akarta a férfi szerepét, aki megszokta, hogy uralkodjék az asszonyokon. Hihetetlen erőfeszítéssel próbálta ízetlenné tenni, ami szeretetre méltó volt benne. Stendhal
5. A szorongás öntudatra ébresztett. Úgy éreztem, mintha korábban naiv együgyûséggel szemléltem volna a világot. Természetes elégedettségemben csak a felszínét láttam, míg most megnyíltak előttem félelmetes mélységei, egyszerre szédültem bele a tágasságába, és nyomasztott a szûkössége.
6. A napkorong felbukkan a messzeségben, és a fénysugarak követhetetlen gyorsasággal végigbukfenceznek az óceán fodrain, hogy egyetlen szeszélyes ugrással az ablakomban teremjenek, és elvakítsák álmos tekintetem. (...) Olyan ez, mintha az álmaim véletlenül átcsúsztak volna velem a valóságba, ott keringenének körülöttem, a szempilláim, az ajkam simogatnák, hívnának a túlsó partra. Álom és valóság között lebegve szárnyaira emel ez az édes áramlat - elhiszem egy pillanatra, hogy valahol, túl a tengereken, tényleg létezik az az álomvilág. Én tudom. Én már jártam ott. Gaál Viktor
7. Nem csak arról szólt az egész, hogy majdnem elvesztettem (...), és a közelemben akartam tartani. Nem csak a vágyról. Hanem arról, hogy úgy aludtam el, hogy (...) mellkasa a hátamhoz simult, és éreztem, ahogy a szívverése az én szívem ütemére lassult. Arról, hogy felnőttem, és rájöttem, hogy az ölelő karja, az illata, amikor alszik, a szuszogása maga az otthon, és minden, amit csak egy nap végén kívánhatok. Maggie Stiefvater
8. Felhasználtam a perceket, amíg nem emelte rám a szemét, s nézni kezdtem, először titokban, majd egyre merészebben. Most még gyönyörûbbnek láttam az arcát, mint tegnap este: olyan finom, okos és bájos volt minden vonása. Háttal ült a fehér függönnyel takart ablaknak; a függönyön átütő napsugár szelíd fénnyel öntötte el sûrû aranyhaját, szûzies nyakát, szép hajlású vállát, gyengéden nyugvó kis mellét. - Ránéztem - s milyen drágának és közelinek éreztem! Úgy tûnt fel nekem, mintha régóta ismerném, s nem ismertem volna semmit, s nem is éltem volna a mai napig. Ivan Szergejevics Turgenyev
9. Lassanként fénnyel és értelemmel telt meg minden. A bizonytalanság szertefoszlott, a szavak maguktól törtek elő, és már nem is ügyeltem olyan nagyon, hogy mit mondok. (...) Hallgattam a saját hangomat, de mintha már nem is én lettem volna, mintha másvalaki beszélne, az a bizonyos valaki, akivé válni szerettem volna. A szavak már nem fedték a valóságot, eltolódtak, átsiklottak más, színesebb területekre - nem, amelyeken az életem apró eseményei zajlottak -, és én tudtam, hogy már nem az igazat mondják, hogy képzelgéssé és hazugsággá válnak, de nem törődtem vele, hiszen az igazság vigasztalan volt és fakó, s csak az érzelem, csak az álmok visszfénye fejezte ki az igazi életet. Erich Maria Remarque
10. Varázsereje volt a zenének. (...) Mindent kitágított és színpompássá tett, mintha az élet sötét árja zúgna benne, nem volt többé sem teher, sem határ, nem volt egyéb, csak fény, dallam és szerelem. Erich Maria Remarque