Csak annyit mondtam, hogy szia, és elhúztam a csíkot. Vége mindennek. Quasimodo, a szörnyeteg harangozó, magára rántotta a harangot. Úgy égett valami belülről, mint amikor véletlenül beleittam kiskoromban a pálinkába.

Kapcsolódó idézetek

1. Az elbeszélés olyan, mint a dinamitrúd, ha kurta a kanóca. (...) Meggyújtjuk, és már vége is. Stephen King
2. Elfogyott minden magyarázat. Az ember fölmetszi az ereit, aztán majd jön valaki, és megmagyarázza. Galgóczi Erzsébet
3. A béke olyan törékeny, az egész nem több, mint egy pislákoló láng a kanóc végén, mely felélte maga alól a saját olaját. Egy óvatlan sóhajtásra sötétségbe borul az egész világ.
4. Szaggató kín járta át minden porcikáját, s úgy érezte, a szíve meghasad. A tenyerébe temette az arcát, és nem akart többé tudomásul venni semmit, semmit a világon. (...) Kisöpört magából mindent. Egyetlen dologra koncentrált: a saját szívének száguldó, kínokkal telt dübörgésére, amely legszívesebben a csillagos égig ordította volna a fájdalmát. A. O. Esther
5. Minden megtisztult bennem, a világ mosolyogni kezdett, és minden rossz olyan volt szememben, mint a pókháló, melyet a kéz könnyedén szétszakít. A te kedvedért akartam jó lenni. (...) Igen, így volt, midőn hozzám jöttél, de most, hogy elhagysz, minden elsötétül körülöttem, szívem olyan, mint a sivatag magányos hollója. Mika Waltari
6. Hogy volt tovább, nem is tudom. Egyszer csak elmúlt az egész. Kiszállt belőlem az a láz, az a vad, gyilkos rettegés. Nadányi Zoltán
7. Mint kanóc a viaszt, égetem le magamról a világot. Balla D. Károly
8. Mintha eltévedtem volna egy labirintusban, amelynek azért vágtam neki, hogy végül fényre s magamra leljek, fellélegezhessek. Vavyan Fable
9. Egyszer meggyilkolom az ébresztőórámat! Azért nem a telefonommal ébresztem magam, mert nagyon is valós az esélye, hogy kivágnám a szobám tetőablakán. A vekker viszont éktelen ricsajjal zavar föl álmomból minden áldott reggel, én meg képzeletben jól szétflambírozom. Igen, lángra lobbantom egy bazi nagy serpenyőben, és röhögve nézem, ahogy olvadozik.
10. Elérkezik egy nap, és sokak számára korán érkezik el, amikor, mint mondani szokás, vége a mulatságnak, mert akármire néz is az ember, a halált látja mögötte. (...) Igen, egyszerre csak megérti az ember, azt sem tudja, miért, hogyan, s akkor az egész életben mindennek megváltozik a színe. Én tizenöt esztendeje érzem, hogy úgy rágódik rajtam, mintha valami rágó férget hordanék magamban. Érzem, hogy lassanként, hónapról hónapra, óráról órára rombol, mint egy összeomlófélben levő házat. Oly tökéletesen eltorzított, hogy rá sem ismerek magamra. Már semmi sincs meg belőlem abból a sugárzó, friss és erős férfiból, aki harmincesztendős koromban voltam. Láttam, amint fehérre festette fekete hajamat, méghozzá micsoda szakértő, gonosz lassúsággal! Elvette feszes bőrömet, izmaimat, fogaimat, egész egykori testemet - nem hagyott mást, csak egy kétségbeesett lelket, és nemsokára elviszi azt is... Igen, felmorzsolt a nyomorult, csöndesen és irtóztatóan, másodpercről másodpercre lassan lerombolta egész lényemet. Guy de Maupassant