Ugrás a tartalomra
Egy gyerek felér egy teljes munkaidős állással. Amikor csecsemők, alig várjuk, hogy önállók legyenek, azért aggódunk, nehogy valamit félrenyeljenek, vagy orra essenek. Amikor óvodások, azért aggódunk, mert nincsenek állandóan a szemünk előtt, és mi lesz, ha leesnek a hintáról, vagy ha a védőnő szerint nem fejlődnek megfelelően. Amikor elkezdik az iskolát, azért aggódunk, hogy lemaradnak a tananyaggal, vagy hogy barátok nélkül maradnak, jön a házi feladat és a lovaglás, a kézilabda és a pizsamapartik. Amikor felső tagozatosak lesznek, és még több barát veszi őket körül, jönnek a bulik és a konfliktusok, a fogadóórák és az ide-oda furikázások. Aggódunk az alkohol és a drogok miatt, hogy rossz társaságba keverednek, mígnem a tinédzserkor százkilencven kilométer per órás sebességgel elszáll, akár egy szappanopera. A gyerek hirtelen felnő, és az ember abba a hitbe ringatja magát, hogy mostantól egyszer és mindenkorra felhagyhat az aggódással.
Kapcsolódó idézetek
-
Egy kisgyerek úgy gondolja, majd akkor lesz neki igazán jó, ha nagy lesz. Az iskoláskorhoz érve ráébred, hogy ez a szakasz annyira azért mégsem pálya, de majd felnőttként végre teljesen önálló és szabad lehet. A munkás évek alatt a nyugdíjat várja, mert dolgozni mégsem tûnik olyan felszabadítónak, mint eredetileg képzelte, a nyugdíjaskor elérkezése pedig elhozza a kései ébredést: gyerekként és fiatal felnőttként egyaránt szuper volt az élet, csak a folyamatos előrenéző vágyakozás helyett érdemes lett volna felismerni a szépséget, a jó dolgokat a jelen pillanatban.
-
A gyermekek természetüknél fogva kíváncsiak, lelkesednek a tanulásért, hajlamosak a pillanatban élni, és rendkívüli módon figyelmesek tudnak lenni. De ahogyan a felnőttek, a gyerekek is gyakran túlterheltek. Fáradtak, elkalandozik a figyelmük és nyugtalanok. Sok gyermek túl sok mindent csinál, és nincs ideje "csak úgy lenni". Gyorsan felnőnek. Megesik, hogy egy tucat labdával kell egyszerre zsonglőrködniük: kezelni kell a kapcsolataikat és az érzelmeiket, otthon és az iskolában is. Mindemellett tanulniuk is kell, ami egy idő után túl sok. Mindig úgy tûnik, hogy állandóan bekapcsolt állapotban vannak, na de hol van a szünetgomb?
Eline Snel
-
Tiniként ugye nagyon várod, hogy eljöjjön az az idő, amikor azt csinálhatsz, amit akarsz. És amikor ez elérkezik, rájössz, hogy attól fogva felelős vagy mindenért. A munkádért, a munkatársaidért, a háztartásodért, a csekkek befizetéséért, és még hosszan sorolhatnám. Amíg gyerek vagy, nincsenek ilyen gondjaid, mert ott vannak melletted a szüleid, akik mindezt megcsinálják helyetted. A felnőttségben talán ez hiányzik leginkább. Ugyanakkor jó oldala is van: bármilyen vágyamat, álmomat meg tudom valósítani, és nem kell hozzá feltétlenül szülői engedély.
-
Az ember teljesen megbolondul, ha szülővé válik. Alternatív valóságban éli az életét, ahol a veszélyek sokkal nagyobbak (igaz, az örömök is hisztérikusak), ahol az idő relativizálódik, ahol minden köhögés halálos kór jele, ahol egy-egy frissen tanult mondóka azt bizonyítja, hogy a gyerek, mondjuk ki, egy igazi zseni. Szülőként minden olyan "nagyon-nagyon". Nem ismerünk mértékletességet. Minden exkluzívnak tûnik, pedig a valóságban a gyereknevelés a világ leginkább egyetemes élménye.
D. Tóth Kriszta
-
Előbb-utóbb - és tudom, hogy tinédzserek mellett ez az idő nagyon-nagyon hosszúnak tûnik - a gyerekeink kénytelenek egyedül felnőni, fejlődni, tanulni és érni. Nem vállalhatjuk át tőlük ezt a feladatot.
-
Nem szabad azt hinnünk, csakis az iskolától várható a gyerekünk boldogulása. Tanuljon, de ne szakadjon bele, ne szorongjon! Legyen gyerekkora, amikor a képességeit (észrevétlenül) fejlesztő, játszó gyermek lehet, nem pedig az állandó megfelelni akarástól parázó tanulógép.
Soma
-
Kamaszként mindennel problémánk van, mert kívül-belül változunk. Kialakulóban van a saját szemléletünk, ehhez viszont túl sokat kell feldolgoznunk, megértenünk viszonylag rövid idő alatt. Sokszor összezavarodunk. A félelmet és a szorongást az válthatja ki, hogy nem tudunk megfelelni az érett, a szülőkről leválni képes kis felnőtt képének. Túlzottan is fontossá válik, hogy mit gondolnak rólunk mások. Racionálisan tudjuk ugyan, hogy nem várják el, hogy előbb felnőjünk, mint ahogy képesek vagyunk rá, de tudat alatt mindig meg akarunk felelni egy mások által kialakított vagy jónak gondolt nagykorú, felnőtt élet normáinak.
Kováts Laura Rozália
-
Míg gyerekek vagyunk, úgy hisszük, hogy ha felnövünk, nem leszünk többé sebezhetőek. De felnőni annyit tesz, hogy elfogadjuk a sebezhetőséget. Az élet maga a sebezhetőség.
-
Gyerekkorában az ember minden évben más személyiség lesz. Ez általában ősszel következik be, iskolakezdéskor, amikor elfoglalja a helyét a következő osztályban, és maga mögött hagyja a nyári vakáció zûrzavarát és letargiáját. Akkor a legszembetûnőbb a változás. Később már összemosódnak a hónapok és az évek, de a változások attól még folytatódnak. A múlt hosszú ideig könnyen és látszólag automatikusan hullik le az emberről, örökre. A jelenetei nem is annyira eltûnnek, mint lényegtelenné válnak. És aztán jön egy hirtelen kanyar, és ami már rég elmúlt és lezárult, újra a felszínre tör, figyelmet követel, kezdeni kell vele valamit, bár nyilvánvaló, hogy a világon semmit nem lehet már kezdeni vele.
-
Néhány kamasz úgy érzi, a tinédzserkor annyira csordultig van kíváncsisággal, akcióval, szerelemmel, humorral, izgalommai, barátokkal, bulikkal és nevetőgörcsökkel, hogy a fele is elég lenne. Mások egyáltalán nem tudnak betelni vele. Némelyeknek elegük lesz az egész kamaszkorból, még mielőtt elkezdődött volna, és úgy írják le ezt a korszakot, mint a magány, a szorongás, a sebezhetőség, a félelem, a bánat és az érthetetlenség korszakát. A kamaszkor gyakran mindezek intenzív keveréke. A felnőttek általában érdekes időszaknak tartják, de nekik könnyû, nem nekik kell átélniük.
Linn Skaber