Életünk legfontosabb döntéseit is gyakran hozzuk meg zsigerből. Sokan és sokszor ámítjuk magunkat azzal, hogy megfontoltan, az eszünkre hallgatva fundáltuk ki a következő lépésünket. Ezt hol elhisszük, hol nem, visszatekintve azonban általában világossá válik, milyen fontos szerepet játszott a döntés meghozatalakor az ösztönök és megérzések rejtelmes egyvelege.

Kapcsolódó idézetek

1. Racionális énünk azt sugallja, hogy döntő helyzetekben a tényekre és észérvekre kell támaszkodnunk. A baj csak az, hogy a jobbik eszünkkel hozott döntéseinket nem váltjuk tettekké, ha ősi ösztöneink rosszat sejtenek és riadót fújnak. Megérzéseink viszont akkor is tettekre sarkallnak, ha szemernyi észérvet sem tudunk felhozni indoklásul. Ideig-óráig erőt vehetünk magunkon annak érdekében, hogy saját vagy mások észérvei alapján lépkedjünk előre az életben, de előbb-utóbb elérünk ahhoz a ponthoz, amikor a siker érdekében valódi eltökéltségre van szükség. Ez pedig vagy zsigerből jön, vagy sehogy.
2. Hány olyan pillanat játszódik le az életünkben, amikor igazán döntő lépésre szánjuk el magunkat? Nem túl sok. Főleg azért, mivel általában csak utólag derül ki, mennyire fontos is volt az a döntés.
3. Néha mi hozunk döntéseket, máskor mások hozzák meg helyettünk. Egy életben egyszer vagy kétszer adódik egy pillanat, amikor megértjük, hogy mindaz, ami történt, hogyan vezetett minket oda. Dan Millman
4. Megérzéseink közel sem olyan tökéletesek, mint amennyire hisszük. Persze nagyszerû lenne, ha kritikus helyzetekben csak úgy kipattanna a válasz valamiféle rejtélyes sugallatból fakadóan. De a valóságban belső ösztöneinket érzékenyen befolyásolják különféle vágyálmaink és részrehajlásaink. Akkor mire jók a belső ösztöneink? Minden tanulmány, amit olvastam, azt állítja, hogy a mindennapi dolgokban segíthetnek leginkább, amelyekben sok-sok tapasztalatunk van, pl. hogy miből tudjuk, hogy a barátunk mérges ránk, mielőtt bármit is mondanánk, vagy be tudunk-e állni egy szûk parkolóhelyre. De amikor lényegi kérdésekről van szó, mint hogy mi lesz a karrierünkkel, vagy kivel házasodjunk, miért gondolnánk, hogy megérzéseink pontosabbak, mint az alapos, gondos elemzés? Hiszen semmilyen adatra sem tudnak támaszkodni. (...) Ne hagyjuk figyelmen kívül a megérzéseinket, de túlértékelni sem szabad őket! Liv Boeree
5. Az élet a megérzésekről szól, némi logikával fûszerezve. Ha ezt a kettőt megfelelő egyensúlyba tudod hozni, általában helyesen döntesz majd. Lucinda Riley
6. A cselekedeteinket irányító késztetések beíródtak legbelsőbb struktúráinkba - mint emlősnek, vadásznak, társas lénynek: az értelem megvilágítja ezeket a kapcsolatokat, de azoknak nem az értelem a forrásuk. Elsődlegesen nem eszes lények vagyunk. Azzá talán csak válhatunk, többé-kevésbé, másodlagosan. Első fokon az életösztön hajt bennünket, az éhség, a szeretni vágyás, az az ösztön, hogy megtaláljuk helyünket egy emberi közösségben... a második szint még csak nem is létezik az első nélkül. Az ész dönt az ösztönök között, de úgy, hogy magukat az ösztönöket használja a döntéshozatal elsődleges kritériumaként. Carlo Rovelli
7. A legtöbb ember érzelmi alapon dönt. Miután döntött, mindig talál észszerû magyarázatot, amellyel igazolja a döntését. Jayne Ann Krentz
8. Bármikor, ha nagyon fontos döntés előtt állunk, a legjobb a megérzéseinkre és az indulatainkra hallgatni, mert az észérvek általában megpróbálnak eltántorítani minket az álmainktól, mondván, hogy még nem jött el az idő. Az ésszerûség fél a vereségtől, az ösztönösség viszont élvezi az életet és a kihívásait. Paulo Coelho
9. Nehéz lenne megfejteni, hogy az ember egy-egy lépésének mi volt az oka, mert cselekvéseink sohasem egyetlen okra vezethetők vissza. Mindig, minden cselekvésünkben, a legegyértelmûbbnek látszók esetében is ész, indulat, érzelem, kémia, biológia, fizika dönt. És mindig mind egyszerre. Száraz Miklós György
10. Meghozott döntéseink még azelőtt eldőlnek, hogy tudatunk látóterébe kerülnének, és a hangok a fejünkben valójában visszhangok, melyek arról beszélnek, amit agyunk már eldöntött, így úgy érezhetjük, hogy mi jutottunk döntésre. (...) Ebben az értelemben a döntéshozatalunk ugyanolyan akaratlan folyamat, mint a szívverésünk, vagy a lélegzésünk.