Elmúlt éveink illata ajtód előtt áll. Végtelen a végzet, nekünk ebből már nem marad, ha elviszi a szél.

Kapcsolódó idézetek

1. Az évek múlnak, ráncokra cserélik a szépséget, löttyedtségre az erőt, a belső csend ordítóvá mélyül. A Halál egyfolytában az ajtófélfát támasztja már, és ha kedve szottyan, elkapja az embert. Vavyan Fable
2. Jövendőnk: akárcsak a gyász, amely már régen megesett, ismerjük s helyrehozhatatlan. Mint levelét az ág a fagyban, számlálgatjuk a perceket. Nemes Nagy Ágnes
3. Most kihûlt ágyamban üres helyed lett a magány, Illatod idővel odaképzelem, amikor fáj a múlt, Ami nem változik, bárhogy is alakult. Legyen ez sorstörténet, vagy életút. Ha mással látlak, már vissza nem nézek, Mialatt könnyeket takarok, mik a lelkemben égnek. Punnany Massif
4. Tudom hogy vége, de az emléked él, az illatod tőlem messze viszi a szél! Ez a lélek még mindig remél, hiányzol, itt az utolsó levél!
5. A tegnapokkal fogy az élet, A holnapokkal egyre nő, S szemedben mégis mindörökké A mának arca tûn elő. (...) Ezért ha illan ez az év is, S a múltba szállva szétomolt, Lelkedben ott a kincs örökre, Amely valaha benne volt. Mihai Eminescu
6. Ülni az ablak előtt és várni valakit... Alkonyodik. Tudom: a volt volna már sohasem lehet. Ma sem jön, holnap sem. Már sohasem jöhet. Marsall László
7. A kétségbeesésnek szaga van. Attól lesz az ember öreg, hogy retteg attól, hogy múlik az idő.
8. Közel van, lélek, már a vég, közel van, és nem aggódsz, és nem készülődsz. Az idő sürget már, fel kell serkenned: közel, ajtód előtt áll már a bírád, álom csupán az életünk és elhulló virág, miért is izgatnánk magunk? Krétai Szent András
9. Amik vagytok, voltunk mi, Amik vagyunk, Lesztek ti, Ti rátok is egy sír vár, Ha a végóratok lejár.
10. Mind irtózatosan magányosak vagyunk... az élet azzal csúfolt meg minket, hogy nem tudunk egymáshoz hozzáférni, se a gondolatainkat kicserélni, vagy a gyengédségünket kimutatni, szemünkben a halál erősebb az életnél, magával sodor, mint egy sötét szél, melyben panaszló szavunk is örömtelen nevetésnek hangzik... Bensőnkben úgy felgyülemlik magányunk piszka-szemete, hogy zsigereink véresen felfakadnak tőle, sikoltozva futkosnak a világban, míg meg nem döglünk, kísértetszállodákban, bérelt szobákban, a múló szívek örökkévaló menhelyén. Truman Capote