Eltávozott a nap, megjött az éjjel s a földi lelkek fáradalma, búja enyhén oszlott a barna légbe széjjel. Csak én magam készültem háborúra a szánalommal épúgy, mint az úttal, melyet emlékem híven rajzol újra.

Kapcsolódó idézetek

1. Letûnt a délután, a fáradt És búcsúzik az esti fény... Kietlen és sivár lelkem És meg akarok halni én.
2. A dühből és gyûlöletből, ami oly sokáig uralta a szívemet, már csak néhány halvány nyom maradt. Olyan volt, mint a vihar, amely úgy tombol, mintha itt lenne a világ vége, aztán egyszer csak véget ér, és sietve tovább áll. Susanna Tamaro
3. Amikor nem jöttél ma sem mint tegnap hát én szétszórtam magam a levegőnek a földnek meg a napnak szanaszét az agyam a lelkemből ami még maradt s ahogy ott szálldostam csöndesen bámultam mint kel át rajtam a vadnyugat. Tisza Kata
4. Fáradtan ballagok, árnyam sötét, s hátam mögött megáll az Ifjúság, áll tétován, lehajtva szép fejét, és többé már nem jön velem tovább. Hermann Hesse
5. Szavakat hizlalok a panaszkodáshoz haldokló tüzek füstjébe kapaszkodom a szél kabátujjába felkapom árnyékomat hogy a világban ha nem is lehet rend legyen ahogy leoltom a lámpát mintha a szívem sötétülne el nagy a jövés-menés nem tudom kik hagytak magamra.
6. Mint éheztem szivét, amíg telt-múlt a nap, De elfeledtem őt, az éj hogy rám szakadt.
7. Békés, kisimult vonásokat csak a meghaltakon látunk. Az élőkön még ott ül egy egész élet gyötrelme, hiábavaló erőfeszítések és vesztett csaták emléke, és erőlködés a létezés utolsó perceiért. Hogy még, még, még egy kicsit. Még akkor is, ha fáj. Lángh Júlia
8. Nincs békém, s nem szitok háborúságot, félek s remélek, fázom és megégtem, az égbe szállok s nyugszom lenn a mélyben, semmi se kell s ölelném a világot. Francesco Petrarca
9. Ahogy múlik az ég, ahogy fölkel a nap, A gyûlölet végre a múltra marad, És a fák, a vizek, és a tétova szél, S a néma hegyoldal is újra beszél. Dés László
10. Hát nem igazi őszi nap van? Épp az a csendes melankólia, melyet úgy szeretek - mely harmóniát teremt élet és természet között. A madarak már hazaútjukról tanácskoznak, a fák felöltik a hervadás lázas, avagy épp halovány színeit, és kezdik behinteni a földet, hogy az ember még lépteivel sem zavarná meg föld és lég pihenését, míg olyan illatot árasztanak, mely tökéletes enyhszer a nyugtalan léleknek. Pompázatos ősz! Egész lelkem rabul ejti, s ha madár lehetnék, mindenütt az ősz nyomában szállnék a világban. George Eliot