Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét A kínok vasszöge szorítja össze testté, S melyet a vad hajós őrült utakra visz szét, Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté, Bár fájó szögeit már a létentúli lét Titkos mágneshegyének szelíd deleje vonzza: A néma szirteken békén omolni szét S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa.

Kapcsolódó idézetek

1. Pokolhintán vad, szédítő körök, Tüzes mélységek fönt s alant, Zuhanva szállni, szállva zuhanni Való alatt és képzelet fölött És mindenütt és mindenütt És mégis a konok határok Kemény tilalom-léce üt, Mert várhatatlanokra várok S nem várok mást, mint várhatatlant: Oh, véres kínok véres kínja ez. Ady Endre
2. Ne irigyeld a költőt, hogy lelke mélyein Mi benned hangtalan, hangos zenébe szól: A rezdülő hurok minden beszéde kin, S minek követni őt? ut nélkül vándorol. Békássy Ferenc
3. Akármennyire is töprengtünk, belül a lelkünk tele van könnyûséggel, finom részegséggel, a szabadság enyhe mámorával. De nem tántorgunk, nem inog a térdünk ettől, mert a sok nehéz tudás ólma már régen jól megülepedett a szívünk vagy inkább valahol a gyomrunk alján, miként az erős, tengerre épült hajók tőkesúlya, s a világnak ez a keserû ismerete, ha le is lassítja nagyon a vitorlánkat, de szilárdságot ad. Ámbár ezt sem jól mondom. Akármilyen tetszetős hasonlat ez az ólom a hajófenékben, nem jó hasonlat. Abban sem vagyok biztos, hogy olyan nehéz és keserû-e csakugyan, ami lefelé húz bennünket. Csak azt tudom, hogy van egy nagyon mély lerakódás létezésünk alján, a második vagy legfeljebb a harmadik réteg alulról számítva, ami már végleges és változtathatatlan, ahol már nem mozdul az életünk, tehát rossz szó rá, hogy lelassít, hiszen egyáltalán mozdíthatatlan és befejezett. Erős és szilárd tartalom ez az emberben, és nem valamilyen szomorú vagy halott dolog, sőt bizonyos tekintetben éppen ez él igazán, ez az, amit létezésünk folyamán létrehozunk, amit életre hívunk életünk anyagából. Ottlik Géza
4. Jaj, mért kell éreznem e szörnyû kínt a szívemben? Bár lennék inkább bérc havasok csucsain, állnék bár, kőszirt, őrült viharok szele táncán, tenger üveg-habján törve, akár a hajók! Hisz keserû a napom, s keserûbbek az éjjeli árnyak, minden perc itala, mint epe, oly keserû. Albius Tibullus
5. Milyen hát az a szerelem, amely szétporlik a nyelv gátjain? Milyen az a viharos hullám, mely szûkölő kutyaként vonul vissza az első összecsapáskor? Milyen íratlan törvény marasztalhat téged az egyik, engem pedig a másik parton, amikor mind a ketten úszni akarunk? Hát persze: kedveljük partjainkat! Te mondjuk a fûzfáid és a síkságod miatt, én talán a virágzó pityókaföldekért és a kukoricáért... De milyen hidat építsünk közéjük? Szerintem - erőset, tartósat. Hogy azon átkelve mindketten otthon érezhessük magunkat bármely parton. Hogy ne bántsa büszkeségünk, ha egyenlő módon birtokba vesszük egymás világát, de nem mint a győző vagy a legyőzött, hanem egyenlő felekként. És büszkén arra, hogy sok-sok kortársunkkal ellentétben mi szabadabban lélegzünk. Csalogassuk be egymást kedvenc búvóhelyeinkre, ismerjük meg gyermekkorunk minden zegét-zugát, járjuk be a nyelvek bozótját, s ha majd gyermekeink is lennének, ne ejtsük őket váratlan csapdába, hogy - nosza, válasszatok! Legyen természetes világuk a folyó mindkét partja, s tudjanak önfeledten játszadozni azon a kő- vagy acélhídon, mely nemcsak érettük, de az időnek is készül.
6. Nem vonzanak a derékszögek és az ember alkotta, kemény, rugalmatlan, egyenes vonalak. Amik vonzanak, azok a szabad folyású, érzéki ívek. Azok a görbék, amelyeket megtalálok hazám hegyeinek vonulatán és folyóinak kanyargásán, az ég felhőin, a szeretett nő testén. Ívek alkotják az egész világegyetemet, Einstein görbült világegyetemét. Oscar Niemeyer
7. Csak egy darabka hús; látatlanul, Kíváncsi szemtől rejtve dobban; Hol viharozva, vészesen, vadul, Hol mélabús, merengő nyugalomban. Egynek szelíden suttogó öröm, Másnak bőszen kiáltó kárhozat. Eszemet rajta hasztalan` töröm: Nem fejthetem meg, óh szív, titkodat. Reviczky Gyula
8. Vándor vagyok. Zord eszmék vándora. Gond és harag pusztáit járja lábam. Lelkemben elvész édes sóhajod, Mint a madár-hang erdők viharában! Ábrányi Emil (ifj.)
9. Valami vinnyog... Kint vagy idebenn? Egy gazdátlan kutya? Vagy a szivem? Egy hang nyüszít bennem órák során át, meg-megszakítja együgyû sirámát, majd újrakezdi... Mért zokog vajon e táguló s szûkülő fájdalom? (...) Vadállatot gyötörhet így a honvágy, mely ketrecébe hozza zöld vadonját. Minden árva élőlény így vonít, ha érzi, hogy elvesztett valamit, s legfojtogatóbb akkor lesz magánya, amikor a sosem-voltat kivánja. Kálnoky László
10. A bánat? egy nagy óceán. S az öröm? Az óceán kis gyöngye. Talán, Mire fölhozom, össze is töröm. Petőfi Sándor