Kálnoky László

Mi voltál nékem? A váratlanul talált kincs, mely koldus ölébe hull, szelíd balzsam a lét minden sebére.

Néked mit vétettem, hogy már nem akarod szerelmem? Mást ölel téjszín fehér karod; hajad szép függönyét most másra takarod.

Nem akarom, hogy mindig azt, amit kérek, fordítva téve, lassan öljön, megvonva tőlem kívánt bájait, s hogy mint unt szerető, ágyamba jöjjön. Nem kell se bordélyház, se kínzókamra. Azt akarom, remény, hogy hagyj magamra!

Ki arcát megtalálja, egyedül csak az lesz kiváló, függetlenül életkorától, s kinccsel viselős,

Vannak peches emberek, akik egész életükön át megrekednek a járulékos tehetség vonalán, mert ott kezdték el, nincs lelkierejük, vagy sajnálják a befektetett pénzt és időt és nem változtatnak pályát idejében. Megrekednek, és életük végéig nem azt csinálják, amit legszívesebben csinálnának.

A lét reménytelen. Sötét a szív magánya, bár mélyén olvadt érc hevül, de sziklarétegek zárják el, s mint a bánya, nem mutatja, mit rejt belül. Titkom sem él tovább, ha megszûnik személyem. A tárna összedől, és kincsei a mélyben maradnak menthetetlenül.

Az idő szintjei... Termek, ahol szót sem érdemlő célokat idétlen tánclépésekkel kerülgetünk.

Megváltásban kár volna hinned, húzódj hát barlangodba vissza. A valóság csak meglegyintett. Temetkezz gyötrő álmaidba.

Sápadtan mentél, hangtalan haraggal. Utánad néztem, míg csattant a zár, furcsa Ádám, kit elhagyott az angyal, és elpusztított Édenébe zár.

Szomorú bámészkodni ténferegve, mások felett felragyogó egekre, mások felé forduló mosolyokra.

Tudom már, hogy érdek miatt minden kötelék szétszakad s nevetséges, hogy a reményből egy kevés, a legkoldusabb szív sarkában is megmarad.

Szívem, mely egyre azt dobogta, Rád vár s közönyt és hallgatást kapott cserébe, számodra most is nyitva, de ne nézz be, hisz odabent nem ég a régi láng már. Ma minden apró árulásodat jól látom, s hogy hibáztunk mind a ketten, hányszor hazudtál s én hányszor tettettem, még sincsen vád és nincsen bûntudat s egyszerre értelmetlen és üres lett, ami köztünk történt, hisz nem szeretlek.

Nem tagadom, milyen szörnyen kívánlak; szívem pokol, megmutatom, hogy ég; de hisz tudod, választóvíz szerelmem, melyben megtisztul az érzékiség. Nekem szabad egyedül Érted égnem; mindenki bûnös, ha kíván, csak én nem.

Az a kis ember ott belül ugrál, torz fintort vág, nevet; fejedben lakik, agyvelőd az ágya, ablaka szemed. Ha torkod sírás fojtogatja, s keserûséged könnybe gyûl, szemtelen hangján felkacag az a kis ember ott belül.

Ha megpróbálok önmagam legmélyére bocsátkozni, úgy érzem, nagy bûnöket, gaztetteket nem követtem el életem során, de mulasztásokat feltétlenül, még hozzám közel álló személyekkel szemben is. Ezek a mulasztások mindaddig, míg az illetők életben voltak, nem nyomasztottak különösebben, hiszen jóvátehetők voltak vagy lehettek volna. De egy részüket sohasem tettem jóvá. (...) Amikor a hozzánk közel álló személy meghal, és vele szemben elkövetett bûneinket, mulasztásainkat többé jóvá nem tehetjük, a kisebb mulasztások is fölveszik a megbocsáthatatlan gaztettek súlyát, legalábbis az érzékenyebb lélekben.

Szomorú, ha a szív megalkuvást keres; szeretni szomorú felényi szeretetért, vagy annyiért se, mást. Szomorú lesz még húsz évet leélni.

Megrázzák ősz szakállukat az évek, s távoznak; épp csak megpihentek itt, mint vándor aggastyánok, kik motyójuk izmos vállaikon tovább viszik. Alakjuk lassan tûnik el a ködben, s míg ormótlan csizmájuk lépeget, észre se vesszük, hogy batyuba kötve viszik magukkal az emlékeket.

Mert törvény van, s uralkodik fölötted; beteljesül, amire sorsod ítél, hogy ember-voltod végigéljed, ám mélyebb lényegéhez ne közelítsél.

Valami vinnyog... Kint vagy idebenn? Egy gazdátlan kutya? Vagy a szivem? Egy hang nyüszít bennem órák során át, meg-megszakítja együgyû sirámát, majd újrakezdi... Mért zokog vajon e táguló s szûkülő fájdalom? (...) Vadállatot gyötörhet így a honvágy, mely ketrecébe hozza zöld vadonját. Minden árva élőlény így vonít, ha érzi, hogy elvesztett valamit, s legfojtogatóbb akkor lesz magánya, amikor a sosem-voltat kivánja.

Álmos vagyok, gubbasztok egymagam, kedvem, mint ázott zászló vászna, lóg, sötétben őrizem az emlékedet, mint arcképet a becsukott fiók. Unatkozom, nincs semmi, ami bánt és mint tanyán subát a számadó, fülig magamra húzom a magányt.