Ne irigyeld a költőt, hogy lelke mélyein Mi benned hangtalan, hangos zenébe szól: A rezdülő hurok minden beszéde kin, S minek követni őt? ut nélkül vándorol.

Kapcsolódó idézetek

1. Elrejtőzöl tán előlem? Már nyomod se leljem? Hogy` lehet e felhős órák terhét elviselnem? Messze nézek, egyre leslek, mindig, mindenütt kereslek; sóhajom panaszkodón száll, szellő búgja búsan. Ó, miért váratsz meg engem lent a kertkapuban. Rabindranath Tagore
2. Hogy untatlak. Hogy irigyelsz. Hogy élek. Hogy elunlak. Hogy félsz tőlem. Hogy nem félsz. Hogy kérni foglak. Hogy hiába kérlek. Hogy nem értesz. Hogy értlek. Félni jár belém a lélek. Fodor Ákos
3. Mi a költő? Szerencsétlen ember, aki mély kínokat rejt szívében, de ajkai úgy vannak formálva, hogy miközben sóhajok és kiáltások hagyják el, mindez úgy hangzik, mintha szép muzsika lenne. Sören Kierkegaard
4. Az ember csak a hasonlóra, a vele "egy húron pendülőre" rezeg. Ha nem tudod áthangolni magad, az öröm, a derû, a gondoktól való szabadság rezgéseit sohasem veszed, s benne maradsz abban a boldogtalan rezgőkörben, ahol az emberek egymást fertőzik a gyûlöletettel, a borulátással és a reménytelen keserûséggel. Müller Péter
5. Hangod hallom, ha fúj szél, Mondd, hol maradsz, ha a csend kísér? Elsuttognám minden titkomat, Vágyom rád, oly` messze vagy. Zanzibár
6. Csak egy darabka hús; látatlanul, Kíváncsi szemtől rejtve dobban; Hol viharozva, vészesen, vadul, Hol mélabús, merengő nyugalomban. Egynek szelíden suttogó öröm, Másnak bőszen kiáltó kárhozat. Eszemet rajta hasztalan` töröm: Nem fejthetem meg, óh szív, titkodat. Reviczky Gyula
7. Lelke forrong, vonzza a távol, Õrültségét maga is sejti már, Csillagot kér az ég boltozatáról, S a földön legmagasabb kéjre vár, S minden közel és minden távol Kevés keblének, oly mély ott az ár. Johann Wolfgang von Goethe
8. Vándor vagyok. Zord eszmék vándora. Gond és harag pusztáit járja lábam. Lelkemben elvész édes sóhajod, Mint a madár-hang erdők viharában! Ábrányi Emil (ifj.)
9. Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét A kínok vasszöge szorítja össze testté, S melyet a vad hajós őrült utakra visz szét, Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté, Bár fájó szögeit már a létentúli lét Titkos mágneshegyének szelíd deleje vonzza: A néma szirteken békén omolni szét S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa. Tóth Árpád
10. Pokolhintán vad, szédítő körök, Tüzes mélységek fönt s alant, Zuhanva szállni, szállva zuhanni Való alatt és képzelet fölött És mindenütt és mindenütt És mégis a konok határok Kemény tilalom-léce üt, Mert várhatatlanokra várok S nem várok mást, mint várhatatlant: Oh, véres kínok véres kínja ez. Ady Endre