Én nem hiszek a nagy fájdalmakban, nagy megbánásokban, mély emlékekben. Minden elmúlik, még a nagy szerelmek is. Ez a szomorú és egyben ez a magával ragadó az életben. Csak egyfajta életszemléletről beszélhetünk, mely feltámad időnként bennünk. Ezért jó, ha mégis volt egy nagy szerelmünk, valami szerencsétlen szenvedélyünk. Ez legalább alibit jelent az oktalan reménytelenségben, amely megöl minket.

Kapcsolódó idézetek

1. Amikor egy nagy szerelem véget ér, először az ember azt hiszi, nem éli túl. Aztán túléli. És nemcsak túléli: talál újabb szerelmet, amiben egyre több öröme telik. Más az új szerelem, mint az előző, de újra érdemes élni miatta. Csongrádi Kata
2. Azzal nyugtatjuk magunkat, hogy a baj csak másokkal esik meg, nem velünk. Aztán egy nap bekövetkezik. Lerombol mindent. Az emlékeket, az érzéseket. A szív megtelik fájdalommal, betelepszik, nézi, ahogy szenvedsz. Azt mondjuk, hogy ezt nem lehet túlélni, de aztán az élet fogva tart, nem tudni, miért.
3. Hiszel abban, hogy létezik igaz szerelem? Természetesen nem arra a mindent elsöprő szenvedélyre gondolok, amiről azt képzeljük, hogy egy életen át tartani fog, és ami gyakran késztet bennünket olyan dolgok megtételére vagy kimondására, amiket később megbánunk. (...) Nem! Én olyan szerelemről beszélek, amely megtanítja látni a vakot. Olyan szerelemről, mely erősebb minden kételynél. Amely minden lélegzetvételnél élettel tölti meg a szívet, s nem csak dacolni képes az elenyészés örök érvényû természeti törvényével, hanem fittyet hányva rá, megszabadít minden köteléktől, és újra és újra megújítja a virágzásunkat. Arra a diadalra gondolok, amit az emberi lélek képes aratni úgy az önzőség, mint a halál felett.
4. Talán nem kaphatunk meg mindent az életben. Nagy szerelmet, szenvedélyt, álmokat. Talán végül jobban járunk egy kis szerelemmel, álmok nélkül.
5. Minden, amit fontosnak tartunk, valójában nem az, az igazán fontos dolgokról viszont nincs elég időnk gondolkodni. Az egész életünk elmúlik anélkül, hogy eltûnődnénk a nagy és egyszerû dolgokon, mint magány, sóvárgás, vágyakozás és halál. Ámosz Oz
6. Az élet nem csak annyi, hogy boldogan élünk, amíg meg nem halunk, nem csak aranyló naplementékből meg ilyen szarságokból áll. Az élet kemény munka. Az ember, akit szeretünk, ritkán méltó ekkora szeretetre. Senki se méltó ekkora szeretetre. (...) Végül mindig kiábrándulunk. Csalódunk, elvesztjük a hitünket, beszedünk pár szar napot. Többet veszítünk, mint amennyit nyerünk. És egy idő után már legalább annyira gyûlöljük a kedvesünket, mint amennyire szeretjük. De a fene ott egye meg, újra nekilátunk a munkának, és robotolunk éjt nappallá téve, mindegy, hogy mit, merthogy ez maga az élet. Dennis Lehane
7. A létezés gondja, baja közepette hirtelen túláradó meggyőződését érzem, hogy a mi sorsunknak egybe kell fonódnia. Érzem, hogy nem létezik más élvezet, mint az Õ élvezete, nincs szomorúság, csak mikor Õ okoz fájdalmat a sóhajával. Szerető mosolyában minden boldog lesz. Elhalványulnak korábbi hivalkodó ambícióink, kötöttségeink, terveink, nézeteink. A kedvéért hátat fordítunk a társadalmi elvárásoknak - ilyen a szerető. Ez a szerelem. Benjamin Disraeli
8. A szerelmet vagy érezzük, vagy nem, és nincs az az erő, ami ki tudná kényszeríteni. Színlelhetjük, hogy szeretünk. Megszokhatjuk a másikat. Egész életünket leélhetjük valakivel kölcsönös megértésben, barátságban, cinkosságban, családot alapíthatunk, (...) és mégis úgy érezzük, hogy van valami szánalmas üresség az egészben: valami fontos hiányzik. Paulo Coelho
9. Megszületünk, élünk, ha szerencsénk van, szeretünk, aztán meghalunk. Ez az élet rendje, nincs rajta mit gyászolni. Azokat kell sajnálni, akik nem éltek, akik nem találták meg a szerelmet.
10. Minő öröm volna valahol másutt, a csillagok között, újrakezdeni az életet rokonainkkal, barátainkkal. Milyen könnyû volna a haláltusa, ha az ember tudná, hogy elvesztett szeretetteihez indul, minő csókolózás volna a találkozásnál, minő gyönyörûség együtt élni örökké, halhatatlanul! (...) A vallások e kegyes hazugsága (...) könyörületesen eltakarja a rettentő igazságot a gyengék elől. Nem, nem: a halállal mindennek vége, érzelmeink nem élednek fel, a búcsú örökre szól. Örökre! Émile Zola