Fekete lyukba húz a vonat, A föld alatt metróhuzat van. Végigmérnek szemsugár-fények, Elkapok egyet, pont a tiédet, Visszanézek. Úgy érzem, Itt ér véget az eddigi élet.

Kapcsolódó idézetek

1. Van, hogy két ember úgy megy el egymás mellett, ahogy a vonatok találkoznak össze az éjszakában. A kivilágított ablak mögött pár elillanó másodpercre elkapnak egy képet, egy szót, és az emlékfoszlánnyal már futnak is tovább a maguk külön világa felé.
2. Az élet olyan, mint a metróvonal... mint a sínek. Vannak rajta váltók, amelyek átállítják a síneket. És van végállomás is, de nem egy, hanem több. Van, aki egyszerûen elmegy innen oda, és kész. Van, aki beáll a depóba, megpihenni. Van, aki egy titkos összekötő vonalon átvág egy másik vonalra. Vagyis... végállomás sokféle lehet. De úti célja mindenkinek csak egy lehet! A sajátja! És a síneken minden váltót helyesen kell átállítani ahhoz, hogy éppen az úti célba jusson az ember! Azt tegye, amiért egyáltalán a világra jött. Dmitry Glukhovsky
3. Az ember néha azt veszi észre, hogy a vonat, amire felszállt, végállomásra ért. Ilyenkor az a kérdés, merre indulj tovább.
4. Tenyerembe fogtam az iránytût. Észak vagy dél, kelet vagy nyugat. A tû rezgése, a holdvilág csillámai az üveglapon. (...) Ott kinn van valahol az életem, előttem jár. Futnom kell, hogy beérjem.
5. Vannak dolgok az életben, amiket nem felejt el az ember. Nagyon mélyre fúrják le magukat, megbújnak a fénytelen mélységben. Samantha Shannon
6. Az elme emléket hadar, Egyszerre fájni kezd a lét, A kitelt idő még több fényt akar, Így feszíti szét korhadt keretét. Ákos
7. Vonatra szállsz, menetiránynak háttal ülsz le, és egész úton azt nézed, mi mindent hagytál magad mögött.
8. Az életnek is vannak állomásai, mint a vasútnak. Csak épp hogy a vasúton tudjuk, melyik a végső állomás, ahol kiszállunk. Az élet nagy útján azonban mindig azt gondoljuk végső állomásnak, amelyik csak forduló. Kezünkben nincs sem az irányzó-kerék, sem a vészfék, mely a tébolyult vonatot megállíthatná. Gárdonyi Géza
9. Holt remények... Fáj az Élet... Éjbe vész a fénysugár... Kár ma élni, kár ma már! Edgar Allan Poe
10. Kézen fogva álltok be a sorba, mosolyogva figyelitek, ahogyan pusztul és ég ez a Föld, gyermekek sírnak a sarkon. Elhagyott életek, haldokló emberek kiáltására ébredek minden éjjel. Gyertyáktól világító autóutak, vonat alatt eltûnt lelkek, mélybe zuhant testek kiáltására ébredek minden éjjel. Összenyom a tér, fertőzött ez a világ. Hova veszett szemetek csillogása? Nézzünk egymásra, magunkba, emberek!