Ugrás a tartalomra
Gyermekkorunkban megvan a saját nyelvünk, ami nem olyan, mint a francia vagy a spanyol vagy bármi, amit elkezdünk negyedikben. Úgy születünk, hogy ezt tudjuk, de aztán el is veszítjük. Hétéves kor alatt mindenki folyékonyan beszéli a "ha" nyelvet. Töltsél csak el egy kis időt egy 100 centisnél nem magasabb egyénnel, és meglátod! Mi lenne, ha egy hatalmas madárpók mászna elő abból a lyukból ott, a fejed fölött, és jól nyakon csípne? Mi lenne, ha az egyetlen ellenmérget egy hegy tetején őriznék bezárva? Mi lenne, ha túlélnéd a pókharapást, de úgy, hogy csak a szemhéjadat tudnád mozgatni, és pislogással kéne kimorzéznod az ábécét? Az már nem számít igazán, hogy milyen messzire jutsz a kitalálósdiban, a lényeg, hogy ebben a világban még minden lehetséges. A gyerekek úgy gondolkoznak, hogy tárva-nyitva vannak a világra, és szerintem akkor lesznek felnőttek, amikor lassan becsukódnak.
Kapcsolódó idézetek
-
Onnan tudhatjuk, hogy a gyerekek kezdenek felnőni, hogy elkezdenek olyanokat kérdezni, amire van válasz. Addig leginkább csak az anyanyelvûket tanulgatják - attól kezdve egyre inkább egy nyelvet is beszélnek a felnőttekkel, nemcsak a konkrét anyanyelv értelmében, hanem átvitt értelemben is: többé-kevésbé ugyanazt értik azon, hogy mi számít megfelelő válasznak egy kérdésre és mi nem.
Mérő László
-
Gyerekkorunkban megtanultuk kifejezni magunkat. Azt mondták, használjuk a szavakat és mondjunk el mindent, és ne törődjünk vele, hogy mások megtudják, mit érzünk. Mert az az igazság, hogy ki kell mondanunk hangosan azt, amire szükségünk van, ahogy érezzük magunkat. Felnőttként a szavak olykor cserbenhagynak bennünket. Ilyenkor félretesszük a szavakat. Csak kimondjuk, amit érzünk. Mert a tettek magukért beszélnek, és mindennél többet mondanak.
-
Ha az ember még gyerek, mindig parányi izgalommal szól a felnőttekhez. Persze nem mindenki - a legtöbben mégis tízszer is megfontolják, mit és hogyan mondjanak. Mert ugye lehetőleg gyorsan kell beszélni (nehogy a felnőtt türelmetlenkedjék), röviden kell beszélni (nehogy a felnőtt türelmetlenkedjék), végül pedig érthetően kell beszélni (nehogy a felnőtt türelmetlenkedjék). Mindebből világos, hogy a gyerek rendszerint hadar, és félrenyeli a szavakat, továbbá hogy a felnőttnek más dolga nincs, mint hogy türelmetlenkedjék.
-
Gyermekkorunkban életünk minden perce tele van eseményekkel; megszületünk, megtanulunk járni, beszélni, és ezer más dolgot, mindössze néhány rövid év alatt. Azt azonban nem fogjuk fel, hogy az érett kor kihívásai nagyságrendjüket tekintve eltérnek a gyermekkor kihívásaitól. Amikor egy új templomot kell felépítenünk, talán ugyanazt érezzük, mint gyermekkorunkban az első homokvárunk megépítésénél, de megeshet, hogy az alapkövet még tíz év múltán sem raktuk le.
-
Kommunikáció - az első dolog, amit ez életben megtanulunk, és a vicc az, hogy mire felnövünk, megnő a szókincsünk, és tudnánk beszélni, mégis egyre nehezebb kitalálni, hogy mit mondjunk, vagy hogy miként kérjük azt, amire tényleg szükségünk van. A nap végén akadnak olyan dolgok, amikről nem lehet nem beszélni. Akadnak dolgok, amiket nem akarunk meghallani, és akadnak olyanok is, amiket azért mondunk ki, mert nem akarunk többé hallgatni. Akadnak dolgok, amik többet érnek a szavaknál, ezek a tetteink. Akad olyan is, amit azért mondunk, mert nem mondhatunk mást. Bizonyos dolgokat magunkban tartunk, és nem túl gyakran, de néha-néha a dolgok önmagukért beszélnek.
-
Az első, amit megtanulunk, a kommunikáció. S az idő múlásával bizonyos értelemben egyre jobban csináljuk. Furcsamód azonban, ahogy felnövünk, kezdődnek a zavarok. Néha csak a szavak hiányoznak, vagy elfelejt az ember valamit. Máskor zavarba jön, a kínos helyzet beléfojtja a szót. Minél több szót ismerünk, annál nehezebb megfelelően használnunk őket.
-
A gyerekek született panteisták,világlátásukat még nem terelte valamilyen szokványos mederbe a kultúra vagy a nyelv. Az ő szemükben még isteninek tûnik az egész titkokkal és erővel teli világ. (...) Ahogy elsajátítjuk a nyelvet, elkezdjük rögzített osztályokba sorolni az érzéki észleléseinket. Meglátunk egy fát és azt mondjuk: "fa", és úgy gondoljuk, ezzel végeztünk is. Azt hisszük, most már töviről hegyire mindent tudunk róla, és egy futó pillantást vetve rá már odébb is állunk. Közben azonban elmulasztjuk észrevenni a páratlanságát, jelenléte súlyát, léte egyedi természetét. Hályogot vonunk a szemünk elé, a szavak és az előfeltételezések ködét. Csak a szokatlan, a megrázó hatol át ezen a ködön és zökkent ki minket tespedtségünkből.
-
Gyerekkorban az idő pont úgy van jól, ahogy van. Megegyezik veled. Egyenlő veled. Nem siet, nem igyekszik sehová. Nem sürget, de nem is fékez. Azonban később történik vele valami. Mintha hirtelen meghibbanna. Vagy így: hasonlítani kezd arra az idétlen hámra, amely vagy iszonyatosan szorítja a nyakad és a mellkasod, vagy épp ellenkezőleg - lifeg rajtad.
-
Ki mondhatná meg, mi foglalkoztatja a gyerekeket, amikor még ilyen kicsik? Az ő világukban az állatok és a tárgyak is beszélnek. A felnőttek számára ez már hallótávolságon kívül van.
-
Míg gyerekek vagyunk, úgy hisszük, hogy ha felnövünk, nem leszünk többé sebezhetőek. De felnőni annyit tesz, hogy elfogadjuk a sebezhetőséget. Az élet maga a sebezhetőség.