Hó kavarog az égben, hatalmas, szédítően táncoló pelyhekben és csapatokban, fehér pettyek a vasszürke égen, hó, a hideg és a tél íze a nyelveden, habozva lehel csókot az arcodra, mielőtt halálra dermesztene. Harminccentis hó, puha, mint a vattacukor, meseországgá változtatja a világot, minden felismerhetetlenül gyönyörû lesz tőle.

Kapcsolódó idézetek

1. Mint megannyi szirom, hull a sok pehely, A világ koldulón ásít, míg telik a kehely. Hó-csókkal, hó-bókkal jégálmot kívánón! Hó-csókkal, hó-bókkal jégvágyat imádón! S már elborít mindent a szûzies fátyol, Csillogó csendjével fehéren gyászol. Pálnagy László
2. Ez is a tél. Mutatom. Lehet hó az utakon. Fekete utcák. Varjak. Csendek. Lehetnek. Itt-ott füst. Vagy berregés. Mozgás. Kevés. Nehéz kabátok. Néha bátran, lobogó hajjal átszaladhat egy-egy szerelmes nő a tájban. Gyerekek, ritkán. Bennük nyár van. Suttog az idő a változással. Süket és néma. Szétfolyt tejföl az ég maszatja. Állsz alatta. Egymásnak dőlnek házak, ifjak. A vének isznak. Falu lesz minden város újra. Fázik a srácok ujja. Szemek és szívek gombnyi lángja itt-ott. Éjszaka ébrednek a vágyak. Szûk kis ágyak. Pislog az éjszaka nyugalma. A kozmosz alja átfagy, fekete ujja a Földet túrja. Titkot babrál tavaszig. Ilyen a tél. Sokat remél. Van, hogy fehér. Sok a gazdag több a szegény, aki örül, ha már havazik. Jónás Tamás
3. A balsors ijesztő gyorsan bánik el velünk. Olyan súlyos, hogy azt hinnénk, lassan mozog. Tévedés. Az ember azt hinné a hóról: hideg, tehát dermedt, mint a tél, fehér, tehát mozdulatlan, mint a szemfedő. S hogy rácáfol minderre a hóförgeteg. Victor Hugo
4. Tengerszem hártyás jegén táncolsz, hóval borított jegenyefenyők alatt. A hó szinte izzik körös-körülötted, gyöngéd kékre halványítva az éjjel feketéjét, a telihold elmosódik a párában, és mintha higanyezüstöt verítékezne, szellemképesek a csillagok, s oly közel hajol az ég a földhöz, hogy már-már összeölelkezik vele. Rideg gyönyörûség, téli mese. Az életed. Táncolsz, félszegen, attól tartva, hogy beroppan alattad a vékony jég, táncolsz, részegülten, már nem törődve a jeges mélységgel, s egyszer csak felemelkedsz. Felujjongsz, hiszen szárnyalsz, ám ekkor elbotlasz, kékre-zöldre ütöd magad, de felkelsz, és kezded elölről, és folytatod, amikor megroppan a jég, és térdig merülsz a vízbe, kibotorkálsz és táncolsz, mígnem merevre fagynak a csontjaid, táncolsz lassulón, hanyatlón, s ha kibírod, felébred a Nap és megmelenget. Vavyan Fable
5. Számat kitátom, hull belém a hó. Kitartó és kegyetlen, eltelít. Előbb az ujjakat, a kart, a lábat. Lassan behull egész a szívemig. Karafiáth Orsolya
6. Úgy hajlik termete, mint szélben fûzfa ága, Vágyódó sóhajok szállonganak nyomába. Mosolygó ajka közt, ha látod fogsorát, Azt hinnéd, földre szállt a fénylő napvilág. Hószínü homlokán a fürt olyan sötét, Hogy éjbe fordul át a fényes déli ég.
7. Hegy - milyen egyszerû szó, az ember valami magasat, csúcsba futót, kúposat gondol, ha kimondja, és ez az egyszerû képzet hogy meghal az emberben, mikor a kőnek, hónak és fenyőnek misztikus és testvéri világa feltárul előtte. A kő az kő, ősi és emberentúli, változatlan anyag, a hó az felülről jön, kis, libegő pelyhekben jön az égből, és megközelíthetetlen tisztaság lesz belőle, a fenyő az növény, gyökere van és sok karcsú, pontosan helyezkedő, zöld tüskéje, és kő, hó és fenyő együtt egyszerûen a csoda és a szépség. Vannak ilyen titokzatos egyesülések, tenger és felhő, ég és búzaföld, napfény és piros virág, és az ember évezredek óta igyekszik, hogy átvegye, megközelítse titkukat.
8. Esik a hó, az első hó, s az egész udvar csupa porcukor. Pici öröm ez a szíveknek, de mint a hófelhő, ez is gyorsan tovább vándorol, s nyomában csak a szürke ég.
9. - Egyes emberekből a hó nagyon sajátos érzéseket vált ki. Egyesek szeretik: tiszta és érintetlen, mint egy tiszta lap, vagy egy újrakezdés. Másoknak ijesztő: hideg, csendes és elszigetel. Te mire gondolsz, mikor a havat nézed? - Hogy nekem kell ellapátolnom.
10. A gyönyör: elnyílott mák, Érintsd, s leomlott a virág! Vagy hó, mely a patakba hull, Perczig fehér - aztán sehul! Robert Burns