Ugrás a tartalomra
Kelet-Európa tábortüze körül mindenki egyformán csóró volt. Ugyanabban a szarban tapicskolt a tanár, a kőmûves, a laboráns, a buszvezető (a taxisok akkor is nagyon be voltak kötve a belügyhöz) és az éjszakai dobozolást vállaló joghallgató. Az azért nem véletlen, hogy ebben az országban tizenvalahány évig lehetett folytatni egy televíziósorozatot, ami egy lakótelepi panel lakóinak dialógusaiban a kilátástalan boldogtalanság anyagi hátterét listázta, az időjárásról szóló beszélgetések helyére emelve társadalmunkban a panaszkodást. Az egész ország ugyanazon a tábori konyhán állt sorba a csajkájával, nem nagyon volt értelme megjátszani magát az embernek.
Kapcsolódó idézetek
-
Ugyanaz ment, mint az általános iskolában. Az erősek helyett a gyengék gyûltek körém, a szépek helyett a rondák, a győztesek helyett a vesztesek. Úgy tûnt, az a sorsom, hogy az ilyenek társaságában éljem le az életemet. Ez még nem is zavart volna annyira, az viszont annál inkább, hogy ezek a buta barmok nem tudtak leszakadni rólam. Olyan voltam, mint egy kupac szar, ami körül döngenek a legyek, ahelyett hogy virág lehettem volna, ami körül lepkék meg méhek repkednek. Egyedül szerettem volna élni, mert leginkább egymagam szerettem lenni, sokkal tisztább érzés volt, de ahhoz sajnos nem voltam elég okos, hogy megszabaduljak tőlük. Aztán lehet, hogy ők voltak a mestereim: apák más kiadásban. Akárhogy is, fárasztó volt a jelenlétük, amikor semmi másra nem vágytam, csak hogy megehessem nyugodtan a szendvicsem.
Charles Bukowski
-
Az erős középvállalkozótól a szegényes, többgyermekes családanyán át, az egyetemi végzettségûtől az egyszerûbbnek vélt kétkeziig, mindenki egy láncszem az otthontalanok táborában.
-
A tûzhely melegének minden családban égnie kellene. Az egy összetartó láng. Ugyanaz a láng, ami a barlangban égett, ami körül törzsként ültünk.
-
A fogolytáborok tele vannak olyan emberekkel, akik nagyon hasonlóan nyomasztó élményekről számolnának be. A helyszín és a részletek eltérhetnek, de a borzalom és a szenvedés ugyanaz, és egy tőről fakad.
-
Kényelmes kelet-európai vagyok, nem hajt a túlélés vágya, zsebemben lapul a magyar személyi, amivel akkor megyek át ezeken a határokon, amikor akarok. Hiányzik az, ami erőt adhatna ahhoz, hogy félrerúgjak bárkit, gyereket, asszonyt, hogy helyem legyen a vagonban. (...) A viszonylagos jólétből idecsöppenve képtelen vagyok felvenni a versenyt bárkivel is, aki már maga mögött hagyott mindent, és még nincs előtte semmi, csak az őrült nagy bizonytalanság.
-
Mind hagyták magukat elsodorni, alig álltak ellen az élet önkényének. Egyesek tanárnak készültek, mások közgazdásznak vagy jogásznak, a többiek régészetet, kórházi menedzsmentet, nyelvészetet vagy még különösebb dolgokat tanultak. Kész őrület: tinédzserként ezeknek az embereknek álmaik és terveik voltak, évekig meséltek arról, hogy mit akarnak később csinálni. És amikor betöltötték a tizenkilencet vagy a húszat, hirtelen valami egészen mást csináltak, és csak a biztos jövő érdekelte őket. Mintha az ezt megelőző évek nem is lettek volna, mintha sosem álmodtak volna.
Benedict Wells
-
Ez a baj mindenütt (...). Ezt látom, mióta csak leszereltem. A háború hagyta ránk. Rosszindulat. Ellenségeskedés. Ott van mindenütt. A vonaton, a buszon, a boltokban, a munkások, a hivatalnokok, sőt a parasztok között is. A bányákban, gyárakban pedig, azt hiszem, még ennél is rosszabb a helyzet.
Agatha Christie
-
Eleinte megpróbáltam követni a híreket, úgy gondoltam, jó lenne, ha napirenden maradnék. Ott ültem a társalgóban a repedezett bőrkanapén, és hétkor mindig bekapcsoltam a régi, zömök televíziót, de minden távolinak tûnt, egyre távolabbinak, parlamenti tanácskozások és háborúk, bloggerek és címlapsztoriírók. Úgyhogy végül olyan lettem, mint a többiek, elszívtam napi egy doboz cigit, meghíztam, és elfelejtettem, hogyan kell társalogni egy bulin.
Marie Aubert
-
A dolgoknak egyszer csak végük szakad. Mindennap, minden éjjel, télen, nyáron, a csókoknak, a szerelemnek. A bor is elfogy vacsora közben, a tányérok a mosogatóból, a benzin, akkor is, ha teletankoltál, a tûzifa, az élelem. Véget érnek a kezelések, a jó könyvek, a kávészünet, a pénztár előtt a sor, az elbeszélés, a rémálom. A harisnyák végül a fiókba kerülnek, a ruhák a szekrénybe. A bûnösök a börtönbe. Az iskola csengőszóval ér véget. Befejeződik a háború, a járvány, a vizsgaidőszak, a zene, ha felemeled a kezed a billentyûkről. Elfogy a cukor. Minden véget ér. Egy nap a világ is, talán.
-
Éltem külföldön, tudom, milyen, amikor nem a barátok, a család, a tejfölös csirkepaprikás és a túrógombóc hiányzik már, hanem a szomszéd kertben a nyárfa leveleinek a rezgése, az árnyék, ahogy egy unalmas nyári délután végigvonul egy ismerős tûzfalon. És amikor mindenki a naplementét nézi az óceán partjáról, ahogy a tûzlő napkorong sisteregve tûnik el a horizonton, lesz egy bolond, aki kelet felé bámul, mert magyarul mesélt neki az apja, és magyarul énekelt neki az anyja, amikor gyerekként húzta az időt, és nem akart aludni menni. És ez a bolond az óceán partján én leszek - illetve voltam.