Már fiatalon ráébredtem: az idők kezdete óta imádjuk szapulni a külső világot. Holott valamennyiünk mûve, képmása a kor, amelyben élünk. Mert tettünk érte, vagy mert nem tettünk ellene.

Kapcsolódó idézetek

1. A felnőtt élet kapujában, tizennyolc évesen sokan indulunk a világ megváltásának szándékával. Küzdünk, verekszünk, tanulunk, tudással vértezzük fel magunkat, majd jó ideig szégyelljük letenni a magunkra vállalt terhet. Ahogyan fogynak éveink, úgy világosodik meg előttünk, hogy a dolgok összefüggésrendszere mennyire bonyolult. Simonyi Károly
2. Szeretem, amikor lehet időt szakítani a szépre, mert amúgy olyan rohanásban élünk, hogy igazából senkinek nincs már szabadideje, és mindig mindenkinek utol kell érnie magát valamiben. Így nem marad idő a lényegre.
3. Elgondolkodtató, hogy miért halmozunk fel annyi mindent az életünk során, ha már korai gyermekkorunktól fogva tudjuk, hogy ennek egyszer úgyis vége szakad.
4. Mindig adódnak lehetőségek az életben, amiket vagy észreveszünk, vagy nem. Hogy milyennek látjuk a körülöttünk lévő világot, egy választás, mivel a külső világunk mindig a belső kivetülése.
5. Azon elmélkedtem, mivel töltsem az időt ma és holnap, itt és ott, mert megéreztem az idő mérhetetlen áramlását: határtalan volt, mint a levegő. Hiába, kiskorunktól fogva hozzászoktattak bennünket, hogy ne adjuk meg magunkat alázattal az időnek, hanem legyünk valamiképpen úrrá rajta. Anna Seghers
6. Én mégis azt gondolom, hogy szeressük az országot, ahol élünk. Amiből a világunkat vesszük, amiből lettünk. Szeressük kritikával, kétségbeeséssel, felháborodással, szenvedéllyel, javító mániával, szerelmes nekidurálással, de szeressük. Ha mi nem szeretjük, szereti majd más, alakítja majd más, és a végén másé lesz. Mert minden végül azé lesz, aki szereti, aki gondozza, ápolja, látogatja, simogatja, csiszolgatja, kezelgeti, beszélget vele. Aki beleteszi a munkát.
7. Mindenki sérült, úgy látszik, csak van, aki jobban, mint mások. Gyerekkorunk óta cipeljük a sérüléseinket, aztán felnőttként visszaadunk mindent, amit kaptunk, és persze mindannyian okozunk sérüléseket. És aztán minden erőnkkel megpróbáljuk megmenteni, ami még menthető.
8. Az az illúzió, hogy az embernek szabad akarata van, annyira belénk rögződött, hogy én is hajlandó vagyok elfogadni. Úgy viselkedem, mintha szabad, önálló lény volnék. De egy-egy cselekedetem után tisztán áll előttem: a világegyetem minden ereje és hatalma az örökkévalóság kezdete óta azért mûködik, hogy én ezt a cselekedetet véghezvigyem; és nekem egyáltalán nem áll módomban megakadályozni. Elkerülhetetlen volt. Ha jó a cselekedet, nem követelhetek elismerést, ha pedig rossz, vissza kell utasítanom a megrovást. William Somerset Maugham
9. Az emberek, amióta világ a világ, társadalmi viszonyban állnak egymással. Szerepeket játszanak egyfajta színpadon állva, és mindig van közönség, mindig vannak további színészek, mind jelmezben vagyunk, gyakran álarcot viselünk, és ezek a helyzeti tényezők befolyásolják, hogyan gondolkodunk, mit csinálunk, hogyan érzünk. Philip Zimbardo
10. Belső világunk a külvilágot tükrözi vissza. Ha azt hisszük, nem vagyunk elég jók, érvényesítjük ezt a hiedelmet. T. Harv Eker