Még mielőtt elért volna az utolsó verssorhoz, már tudta, hogy soha többé nem lép ki ebből a szobából, mert úgy volt elrendelve, hogy a tükrök (vagy trükkök) városa szétszóródik a szélben és kihull az emberek emlékezetéből.

Kapcsolódó idézetek

1. A dolgok rendje szerint az idő múlásával egy város is alakul, arculata változik. (...) Miközben az ember ösztöneitől, emlékeitől hajtva újra és újra hazavágyik, ahogy kiszáll a kocsiból, vagy leszáll a pályaudvaron, oda az egész. Ahova annyi várakozással készültünk, nincs többé. Bodor Ádám
2. Ülni az ablak előtt és várni valakit... Alkonyodik. Tudom: a volt volna már sohasem lehet. Ma sem jön, holnap sem. Már sohasem jöhet. Marsall László
3. Hazatérni... tudnom kellett volna, hogy sohasem lehet visszatérni. Már nem az vagyok, aki egykor voltam, ezért semmi sem olyan, amilyen volt. Michael Ende
4. Egész életünket kőből emelt falak között töltjük. (...) Egy idő után az ember maga is kővé dermed. A gondolatai mindenképpen. Csak meg kell nézni a városi polgárokat, akik soha nem mennek a városfalakon kívülre: csupa-csupa kő. Nem is nevetnek soha, mert akkor szétrepedezne az arcuk.
5. Mint esőcseppek a hideg ablaküvegről, úgy peregtek le gondolatai a rideg, megváltoztathatatlan tényről, hogy meg kell halnia. Joanne Kathleen Rowling
6. Hallotta távolodni a lépéseket, hallotta halkulni a zörgést, és nem fordult arra, hogy utánanézzen. Minek? Nem szabad utánanézni annak, ami elmegy. Az időnek, az életnek, az embereknek. Nem szabad. Elmennek úgyis, ha eljött az idő. És az ember egyedül marad. Wass Albert
7. A múlt történéseit, a kisebbeket és a nagyobbakat, a szépeket és a rusnyákat, a nevetéseket, az érintéseket előbb vagy utóbb mind elfújja a szél, feledésre, halálra, kiszáradásra ítéltetnek, ám csak és egyedül azért, mert senki sem emlékszik már, senki sem gondol rájuk, senki sem őrzi meg őket, s ezáltal bármi, amit átéltünk, lassanként semmivé válik, még levegővé sem; ez nagyon fájdalmas dolog, iszonyú pazarlás, amitől céltalannak érzi magát az ember. Jón Kalman Stefánsson
8. Véget ért a szünidő. De a fiú nem jött. És így telt el egy egész rettenetes hét, amíg végre megtudta az osztálytársaitól, hogy elment a városból. (...) Abban a pillanatban megértette, hogy bizonyos dolgok örökre elvesznek. Paulo Coelho
9. Megszokja az ember, hogy nem szeretik. A város fényei egy percre kihunynak. A holdat nézi, a ronda, barna holdat, s megérti azt, hogy úgy pótolható, mint egy elveszített régi kulcscsomó. (...) Elnémítja a szép tapasztalat, hogy bármi is történik, életben marad, de nem álmodik, ha lehunyja szemeit. Megszokja az ember, hogy nem szeretik.
10. Nézed a szanaszét szóródott köveket: nem tarthattak ki sokáig. Elég volt egy szellő, amely visszaküldte a köveket elemi különbözőségükbe. Hallgatod a leomlás utolsó visszhangjait. Hallod, amit mondanak: valaki távozott belőled, aki soha nem is lépett be oda. Lassan-lassan kihûlt e romok szenvedélye, utolsó képességüket is elveszítik, hogy sajnálatot ébresszenek. Eltávolodsz, mert érzed a veszteségeid elhanyagolható nagyságát felmérő fény kifejezhetetlenségét.