Ugrás a tartalomra
Sose tett semmit, hogy feltüzelje a fiatalember szenvedelmét, csak élvezte gondatlanul, a nagy gondatlanság nyugalmával... egyébként is közel járt már az asszonyi nyár végéhez, a gyöngédség s a meggondolás e sajátos életkorához, mikor a kezdődő érés mélyebb lángot kap a szembe, amikor a szív ereje egybevegyül az életismerettel, a teljes asszony végső nyílásában dúslakodva tárja fel szépsége tökéletes harmóniáját. Sose volt benne ennyi jóság, ennyi elnéző szeretet. Tudta, nem bukhatik el, s átadta magát annak az érzelemnek, amelyhez eddigi bánatai, úgy vélte, teljes jogot adnak. És aztán olyan jó is volt és annyira ismeretlen.
Kapcsolódó idézetek
-
Egy asszony mellett, akiben elevenen él nemének géniusza, a szerelem sosem válik szokássá; bûbájos gyöngédsége annyi formát tud ölteni, oly szellemes és oly szerelmes egy időben, természetességébe annyi mûgondot kever el s mûvészetébe annyi természetességet, hogy emléke ugyanannyi hatalmat gyakorol, mint jelenléte. Mellette minden más asszony elhalványodik. Az ilyen ragyogó, nagy szerelem értékét csak az tudja felbecsülni, akinek attól kell tartania, hogy elveszti vagy már el is vesztette.
Honoré de Balzac
-
Maga is egyre többet adott neki magából, a gondolataiból, legbensőbb énjéből, bizalmas vallomásokban, amit éppoly édes adni, mint kapni. Oldottabbnak érezte magát vele, őszintébb volt, leplezetlenebb, bizalmasabb, mint másokhoz, és ezért még jobban szerette. És azt is érezte - és ez az érzés nagyon értékes a nőknek -, hogy csakugyan ad, hogy valakire úgy rábízza mindenét, amije csak van, ahogy még soha senkire.
Guy de Maupassant
-
Arra gondolt, hogy nincs erő hatalmasabb, nincs szenvedély pusztítóbb, nincs szerelem tisztább, nagyszerûbb, mint az övék. Minden asszony hazudik, amikor azt mondja: ellobban a szenvedély, megcsúnyul a szerelem néhány együtt töltött év után. Nem pusztulhat el! Jelképpé vált a számára ez a közös szemlélődés. Kiemelkedtek a hétköznapok szürkeségéből, a dolgok fölé kerültek. Föntről olyan szokatlannak tûnt minden: a házak, az emberek, az utcai nyüzsgés. Aprónak, jelentéktelennek. Az emberek értelmetlenül szaladgáltak, tele voltak nyugtalansággal, feszültséggel. Hiányzik belőlük a bizonyosság. Nem valamilyen vallásos kötődésre gondolt, hanem a szerelem nyújtotta biztonságérzetre.
Nagy István Attila
-
Sosem éreztem ehhez foghatót, s féltem, hogy többé be sem érem kevesebbel. Már nem harcoltam önmagammal, s nem kellett érte küzdenem. Odaadtam mindenemet, azt is, aminek létéről nem is tudtam. (...) Szerettük egymást.
Vavyan Fable
-
Lelke mélyén egyetlen tisztességes asszony sem tartja bûnnek, ha az öröm vagy a meglepetés egy-egy pillanatában gondolatban körülcirógatja a felébresztett vágyat, melynek tünékeny sugarában egy másik élet s egy másik szerelem képe villan fel előtte.
Luigi Pirandello
-
Az asszony számára is elérkezett a pillanat, amikor föl kell tennie magának a kérdést, egész női méltóságával és öntudatával, elfojthatatlan életkedvével, hogy mihez kezdjen a szerelemmel, amely gazdátlanul maradt benne.
Gabriel García Márquez
-
Miért kelt benne olyan érzést ez a lány, mintha bizonytalan lenne önmagában, tétova és határozatlan, mintha még olyan védőburok sem venné körül, hogy az éjszaka, az üresség belé ne hatoljon? Ó, mennyire gyûlöli! S utána rögtön: a gyöngédség és a teljes odaadás hulláma.
David Herbert Richards Lawrence
-
Korát nem tudtam volna megállapítani. Nem volt öreg. Arca keskeny, finom vágású és teljesen ránctalan. De fiatal sem volt. Nem tudom meghatározni, miért, ez a szó egyáltalában nem fejezte ki őt. Inkább időtlen, jelenben lévő állandóság tükröződött róla. (...) Szavaim elől elsiklik a lényeg, amely őt megjeleníthetné. Hogyan fejezzem ki például szemének derûs, átható, ismerős, a szellem legmélyéről visszhangot idéző pillantását?! Egy másodpercig sem volt idegen, anélkül, hogy kapcsolatunk keletkezését és mibenlétét ismertem volna.
Szepes Mária
-
Felhasználtam a perceket, amíg nem emelte rám a szemét, s nézni kezdtem, először titokban, majd egyre merészebben. Most még gyönyörûbbnek láttam az arcát, mint tegnap este: olyan finom, okos és bájos volt minden vonása. Háttal ült a fehér függönnyel takart ablaknak; a függönyön átütő napsugár szelíd fénnyel öntötte el sûrû aranyhaját, szûzies nyakát, szép hajlású vállát, gyengéden nyugvó kis mellét. - Ránéztem - s milyen drágának és közelinek éreztem! Úgy tûnt fel nekem, mintha régóta ismerném, s nem ismertem volna semmit, s nem is éltem volna a mai napig.
Ivan Szergejevics Turgenyev
-
Mi volt ebben a nőben olyan mulatságosan, olyan megvesztegetően és lefegyverzően jelentéktelen, hogy rögtön oda kellett figyelni, az érdekes, szép, hangos és rikító nők között? Valami volt benne, valami szótlan és sugárzó. Az ember reánézett, s egyszerre megértette, hogy eddig didergett, de most már elég odaülni e nő mellé, s akkor majd nem fázik többé. Igaz, nem perzsel majd különösebb forróság sem környezetében; ez a nő nem lángol. De melegít, mint egy régi cserépkályha, mely tél elején egyszer illatos fahasábok lángjától langyosodott át, s aztán csendesen parázslik tavaszig. Ezért melléje ültem, különösebb remények vagy igények nélkül; s melegedtem.
Márai Sándor