Nádasi K. Ottó Kis-Adán, májusi szerdán e levelem írám. A mottó: Szívedig íme visz írás, kellemest író! Színlelő szív, rám kacsintál! De messzi visz szemed... Az álmok - ó, csaló szirének ezek, ó, csodaadók - elé les. Írok, íme, messze távol. Barnám! Lám, e szívindulat Öné! S ím, e szív, e vér ezeket ereszti ki: Szívem! Íme, leveled előttem, eszemet letevő! Kicsike! Szava remegne ott? Öleli karom át, Édesem! Lereszket "Éva-szív" rám. Szívem imád, s áldozni kér réveden, régi gyerekistenem. Les, ím. Előtte visz szíved is. Ég. Érte reszketek, szeret rég, és ide visz. Szívet - tőlem is elmenet - siker egy ígérne, de vérré kínzod (lásd ám: íme, visz már, visz a vétek!) szerelmesedét. Ámor, aki lelőtt, ó, engem, e ravasz, e kicsi! Követeltem eszemet tőled! E levelem íme viszi... Kit szeretek ezer éve, viszem is én őt, aludni viszem. Álmán rablóvá tesz szeme. Mikor is e lélekodaadó csók ezeken éri, szól: "A csókom láza de messzi visz! Szemed látni csak már! Visz ölelni! Szoríts!" Emellek, Sári, szívemig. Ide visz Ottó. Ma már ím e levelen ádresz is új ám. Nádasi K. Ottó Kis-Adán.