Ne is kérdezzék, milyen volt az anyám: le lehet-e írni a napfényt? Melegség, erő, vidámság sugárzott belőle. Jobban emlékszem arra, milyen hatással volt rám, mint a vonásaira. Mellette folyton nevettem, nem érhetett semmi baj.

Kapcsolódó idézetek

1. Apámra egyszerûen nem lehetett haragudni, neheztelni sem. Alapvető emberi jósága és ártatlansága úgy sugárzott, mint az elemek. Szabó Magda
2. Emlékezhetsz... Arra emlékezhetsz, milyen volt élni. Milyen volt élvezni a napfényt, és nem csupán elviselni. Milyen volt lélegezni, és felfrissülni, felébredni, nem csak tátogni, ami csak egy rossz szokás. Arra emlékezhetsz, hogy milyen volt felsóhajtva megkönnyebbülni. És a sírás! Amikor sírtam, elmúlt a szomorúság, most meg csak gyülemlik bennem, és csak kavarog, kavarog, amíg azt sem tudom, ki vagyok! Claudia Gray
3. Az anyák olyanok, hogy maminak szólítjuk őket, meleg a nyakuk meg a válluk, ahová a fejünket fúrjuk, és jó szaguk van. Az anyák mindig (mindenkor, bármikor etc.) velünk foglalatoskodnak, állandóan rajtunk tartják a szemüket, és ettől láthatóan boldogok. Boldogok. A szemük színe olyan, mintha az ég be volna borulva, de mégis ragyogna a Nap. Nevetős szemük mélyén - később - meglátjuk a szomorúságot is, az állandó, kiapadhatatlan és eltörülhetetlen fájdalmat, amelyről nem tudjuk, mire vonatkozik, hacsak nem magára a nevetésre. Enni adnak, inni adnak, puszit adnak. (...) Vagy arra ébredünk, hogy ülnek az ágyunk szélén, és fogják a kezünket. Vagy pihekönnyû tenyerüket a mellkasunkhoz tartják, a szívverésünkön, és így ébredünk. Akárhogy is, amikor kinyitjuk a szemünket, az ő arcuk tölti be az egész látható teret. A világot. Később lesz egy rövid szakasz, amikor nem szeretjük (a falnak megyünk tőle), ha hozzánk érnek. Nem kell ezt kimondanunk, tudni fogják, érezni, és megtorpannak az ajtóban, ezt még mi nem látjuk, és azt sem, hogy onnét hosszan és kedvtelve kémlelnek minket, (...) mi még az álmok ködében úszunk, amikor puhán, aranylón, mintha angyalhangot hallanánk, valami gyönyörûségeset, puhán, suhogva, igen, a nevünket, egy angyal rebegi el a nevünket, az első nyújtózkodást megelőző rebbenésünkre az anyák is rebbennek, elrebbennek, vissza abba az életükbe, amelybe nincs belátásunk, árnyékos vidék, és amely igazán sosem érdekelt bennünket, halljuk a nevünket az égből. Esterházy Péter
4. Különös, de soha nem jött elő a depresszióm az ilyen felhős, szürke, hideg napokon. Ilyen időben mindig úgy éreztem, hogy a természet összhangban van velem, és a lelkemet tükrözi. Amikor viszont kisütött a nap, a gyerekek kint játszottak az utcán, és mindenki örült a szép időnek, olyankor borzalmasan éreztem magam. Mert micsoda igazságtalanság, hogy ennyi boldogság van a világban, csak nekem nem jut belőle. Paulo Coelho
5. Valami fény sugárzott belőle. És egyszerre mindennek a színe megváltozott. A világ kitágult. Reggel örültem, hogy új napra ébredek. És nem volt határa semminek. Az emberek a világon, jó és szép volt valamennyi. És nem féltem többé semmitől. John Steinbeck
6. Rájöttem, hogy ha valaki szomorú, a napfénynek irracionális, jobb kedvre derítő hatása van. Sejtelmem sincs, miért. Talán csak erőt akar önteni belénk, hogy ismét túléljük a magányos, reményvesztett éjszakát. Karen Marie Moning
7. Mióta élek, megvan az a tulajdonságom, hogy olyan erősen el tudok képzelni bármit, hogy látom, érzékelem, átélem. Kisgyerek koromban a huszonhat fokra felfûtött szobában jéggé dermedt lábamat dörzsölgette anyám, s nem tudta megérteni, mi bajom lehet, aggodalmában a hőmérőt is a hónom alá dugta, persze nem mutatott lázat. Nem mondtam meg szegénynek, hogy nincs veszedelem, csak éppen játszom, azt játszom, hogy szegény árva kislány vagyok, se lakásom, se családom, és kinn bujdosom a havas nagyerdőn. A kályha az ágyam mellett volt, nekem meg vacogott a fogam. Erős a képzelet, erősebb a realitásnál. Szabó Magda
8. Anya vidám volt, színes és feltûnő. (...) Ilyen volt, és azt gondoltam, örökre ilyen is marad. Nem tudtam, hogy a nevünket nem kőbe vésték, hanem csupán krétával egy táblára írták. Időnként valaki fogta a szivacsot, és letörölt egy nevet. Vajon szándékosan tette? Vagy véletlenül? Valóban azt a nevet akarta letörölni? Susanna Tamaro
9. Észre sem vettem, hogy megöregedett. Mióta emlékszem, ráncos kis teremtés, nyáron mezítláb jár. Munkájában, fáradhatatlanságában őrzöm legszebben. Ritkán hallottam nevetni. Színtelen örömet, mintha kölcsönkért volna. A legtartósabb emlék a kéz és az arc. Keze erős, repedezett, aszályos nyári föld. És nagy. A munka naggyá, erőssé tette. Ha simogatta a fejem, tenyerével csaknem betakarta egészen. Még egyszer sem csókoltam meg a kezét. Az arca kicsi, s földszínû. Felszántott föld.
10. Felém fordította az arcát. Mosolygott, a szája keskeny résre nyílt, megcsillant a fogsora, rám függesztette kerekre nyílt szemét. (...) Sosem fogom elfelejteni, hogyan hajolt aztán felém, hogyan lett kifejezővé az arca, hogyan lepte el a lágyság, a gyöngédség és a felfénylő csend, mintha kivirágzott volna - sosem felejtem el, hogyan csillant felém az ajka, hogyan közeledett a szeme az enyémhez, hogyan nézett rám kérdőn, komolyan, tágra nyíltan és csillogón, és hogyan hunyta le aztán a szempilláit, mintha megadná magát. Erich Maria Remarque