Anya vidám volt, színes és feltûnő. (...) Ilyen volt, és azt gondoltam, örökre ilyen is marad. Nem tudtam, hogy a nevünket nem kőbe vésték, hanem csupán krétával egy táblára írták. Időnként valaki fogta a szivacsot, és letörölt egy nevet. Vajon szándékosan tette? Vagy véletlenül? Valóban azt a nevet akarta letörölni?

Kapcsolódó idézetek

1. Bár nem szokott hosszasan elmerengeni (...) a régi emlékeken, de nem is hessegette el őket, ha eszébe jutottak. Éppen olyan nehéz lenne kitörölnie az életéből ezt a fejezetet, mint megváltoztatni a születési dátumát. Néha azonban azt kívánta, bárcsak visszamehetne az időben, hogy kitöröljön minden szomorúságot, de sejtette, ha ezt megtehetné, az örömteli emlékek is eltûnnének. Abba pedig bele sem akart gondolni. Nicholas Sparks
2. Ne is kérdezzék, milyen volt az anyám: le lehet-e írni a napfényt? Melegség, erő, vidámság sugárzott belőle. Jobban emlékszem arra, milyen hatással volt rám, mint a vonásaira. Mellette folyton nevettem, nem érhetett semmi baj. Eric-Emmanuel Schmitt
3. Az anyák olyanok, hogy maminak szólítjuk őket, meleg a nyakuk meg a válluk, ahová a fejünket fúrjuk, és jó szaguk van. Az anyák mindig (mindenkor, bármikor etc.) velünk foglalatoskodnak, állandóan rajtunk tartják a szemüket, és ettől láthatóan boldogok. Boldogok. A szemük színe olyan, mintha az ég be volna borulva, de mégis ragyogna a Nap. Nevetős szemük mélyén - később - meglátjuk a szomorúságot is, az állandó, kiapadhatatlan és eltörülhetetlen fájdalmat, amelyről nem tudjuk, mire vonatkozik, hacsak nem magára a nevetésre. Enni adnak, inni adnak, puszit adnak. (...) Vagy arra ébredünk, hogy ülnek az ágyunk szélén, és fogják a kezünket. Vagy pihekönnyû tenyerüket a mellkasunkhoz tartják, a szívverésünkön, és így ébredünk. Akárhogy is, amikor kinyitjuk a szemünket, az ő arcuk tölti be az egész látható teret. A világot. Később lesz egy rövid szakasz, amikor nem szeretjük (a falnak megyünk tőle), ha hozzánk érnek. Nem kell ezt kimondanunk, tudni fogják, érezni, és megtorpannak az ajtóban, ezt még mi nem látjuk, és azt sem, hogy onnét hosszan és kedvtelve kémlelnek minket, (...) mi még az álmok ködében úszunk, amikor puhán, aranylón, mintha angyalhangot hallanánk, valami gyönyörûségeset, puhán, suhogva, igen, a nevünket, egy angyal rebegi el a nevünket, az első nyújtózkodást megelőző rebbenésünkre az anyák is rebbennek, elrebbennek, vissza abba az életükbe, amelybe nincs belátásunk, árnyékos vidék, és amely igazán sosem érdekelt bennünket, halljuk a nevünket az égből. Esterházy Péter
4. Azt akarom, hogy érintetlenül maradjon meg bennem azoknak a helyeknek az emléke, amelyeket az idő megédesített és megtisztított minden fájdalomtól. És nem is lesz baj, ha egy napon az emlékezet elveszti azokat a képeket is, és hagyja, hogy feloldódjanak a feledésben. (...) Ha soha semmit sem felejthetnénk el, az elviselhetetlen volna.
5. Te mikoron nevedet keblem mélyébe leírtad, Mit tettél, tudod azt? gránitsziklába acéllal Vágtál életen át múlás nélkûli betûket; Hát én? én nevemet karcoltam volna homokba, Melyet, névvel együtt, egy hó szellője is elfúj? Petőfi Sándor
6. Szeretném, ha a temetésemen mindenki, aki ismert, elmondana egy kis anekdotát. Egy jó emléket velem kapcsolatban. Egy mókás, szórakoztató emléket. Addig is igyekszem, hogy mindenkinek több is eszébe jusson. Szeretném, ha az életemet ünnepelnék, és nem siratnának. Nikodém Vanda
7. Furcsa, de úgy tûnik nekem, hogy az olyan emberek, akinek nincsen egész életében át dédelgetett anekdotái, amelyek túlélik őt, nagyobb eséllyel vész el egyszer és mindenkorra nemcsak a történelem, hanem az őt követő családtagok számára is. Persze, ez a legtöbb lélek sorsa, és ilyenformán egész emberéletekből, mégoly eleven, csodálatos életekből is, csak a fonnyadó családfákon olvasható szomorú, fekete nevek maradnak, amelyek után ott fityeg egy árva évszám meg egy kérdőjel.
8. Még mindig nem tanulta meg, (...) hogy soha semmi, sem kellemes, sem kellemetlen, igazán vérünkké vált emléktől nem szabadulhatunk. Hogy ami a miénk volt, ami a lelkünkbe, az idegeinkbe, az emlékezetünkbe rágta magát, ha el is hagytuk, ha el is dobtuk magunktól, mint az árnyék, jön velünk, követ bennünket és sohase tudhatjuk: melyik magános pillanatunkban nyitja ránk az ajtót. Hogy nyomtalanul egyetlen nevet sem radírozhatunk ki magunkból, mert ahogy a papíron megmarad a radírozás helye, megmarad rajtunk, bennünk is. Bozzay Margit
9. Lehet, hogy érzelgősnek fogok tûnni, de mindig is úgy gondoltam, vannak olyan emberek, akik kitörölhetetlen nyomot hagynak a lelkeden. Egy bevésődést, ami sosem tüntethető el.
10. Milyen jó lenne, ha az élet is olyan volna, mint a fekete palatábla az iskolában: ami velünk történik, azt mind krétával írná fel valami titkos kéz, és amikor visszatekintünk a múltra, egyszerûen letörölhetnénk azt, ami nem sikerült.