Ne nevess, jó uram, az Istent pontosan olyannak képzelem, mint magam vagyok. Csak magasabbnak, erősebbnek, bolondabbnak és halhatatlannak. Lágy báránybőr bundákon ül lustálkodva, és az ég a kunyhója. Nem ilyen pléhdobozokból összetákolt kunyhó, mint a miénk, hanem felhőből van. Jobb kezében nem kardot tart, nem is mérleget - az efféle szerszámok gyilkosok és mészárosok kezébe valók -, hanem egy nagy szivacsot, teli vízzel, mint a felhő. Balról van a paradicsom, jobbról a pokol. Jön a szegény lélek, meztelenül, mert elvesztette a testét, és remeg. Az Isten szemügyre veszi, és kuncog a bajusza alatt, de játssza a félelmetest: "Gyere ide - mondja neki, és mélyíti a hangját -, gyere ide, átkozott!" És elkezdi a vallatást. A lélek Isten lábához veti magát. "Irgalom, kegyelem - kiáltja -, bûnös vagyok!" és mondja, mondja a bûneit. Beszél, se vége, se hossza. Az Isten meg unja, és ásítozik. "Hallgass már - kiált neki -, megsüketülök!" És zsupsz, veszi a szivacsot, törül rajta egyet, és már föl is oldotta minden bûnéből. "Mars a paradicsomba! Péter, ereszd be a szerencsétlent!" Mert tudnod kell, jó uram, hogy az Isten hatalmas, nagylelkû úr, és a nagylelkûség megbocsátást jelent.