Ugrás a tartalomra
Az én Istenem a régi gyermekidőben a Föld felett függő, csillagos kulisszák mögött lakott; hosszú, vattás szakálla volt, és trónuson ült. Unalmas, távoli öregúrnak tûnt előttem, akivel egyszer, ha meghaltam, vétkeim miatt esetleg kínos ügyeim lesznek. Fiatal koromban egyszerre izgatni kezdett valódi kiléte... Körültapogattam, megmértem, arcába néztem. Rájöttem: hozzám hasonlít. Tökéletlen, véges és tehetetlen, mint én vagyok... Valahol bent bolyong testetlenül, körvonalak nélkül, megfoghatatlanul, egészen mélyen. Nincs hangja, csak impulzusai vannak, amelyek a gondolat küszöbéig érnek, mégis több minden gondolatnál és szónál, több a látható formavilágnál, amely körülvesz, a káprázatoknál és fájdalmaknál, a félelemnél és a halálnál. Több mindennél, amit ismerek, és ami megismerhető.
Kapcsolódó idézetek
-
Isten, ha létezik, kívül marad a mi fogalmaink körén. És az a kellemetlen, őrjítő félelem, amikor az ember egy szép napon rájön, hogy teljesen egyedül van - mindenki önmagának, mindenki a saját poklában, mindenki a saját bőrében. Ennél közelebb nem kerülhetünk istenhez, amennyire én meg tudom ítélni. Isten az üres világegyetem miatt érzett metafizikai rettenetünkben mutatkozik meg. A tudatban, hogy nem fogjuk elérni embertársunkat. Az ember abszurd magányában.
Agneta Pleijel
-
Amikor gyerekként az Ószövetség Gustav Doré metszeteivel díszített ifjúsági változatát lapozgattam, megpillantottam benne a Jóistent, amint egy felhőn ül. Öreg férfi volt, láttam a szemét, orrát, hosszú szakállát, és arra gondoltam, hogy ha szája van, akkor ennie is kell. És ha eszik, akkor nyilván belei is vannak. E gondolattól azonban nyomban megrémültem, mert - bár családom nem volt vallásos - éreztem, hogy Isten beleiről képzelődni szentségtörés. A legcsekélyebb teológiai felkészültség nélkül tehát már gyerekként ösztönösen éreztem a szar és az Isten összeegyeztethetetlenségét, s innen a kétségem a keresztény antropológia alaptézise iránt, mely szerint Isten saját képére teremtette az embert.
Milan Kundera
-
Olyan sok van, amit tudni akarok; olvasni akarok és tanulni akarok. Magam előtt látom a világ isteni színjátékát, az embereket és táncukat, és látom szépségét, a tengert és a pálmafákat, a napfelkeltét és a napnyugtát és a csillagos éjszakát. Minden összefolyik előttem, de sejtem már homályosan az összefüggést, és kimeríthetetlen gazdagságot látok magam előtt, látom mindennek titokzatosságát és különösségét, a részvétet és szeretetet, az Utat és az Utast, és végül talán - Istent.
William Somerset Maugham
-
Isten NEM egy dühödten bosszúálló, ugyanakkor jóságos öregúr, akit félni kell, mert megbünteti a rosszat, és megjutalmazza a jót. Bennem lakik, én Õ vagyok, minden sejtemben, minden érzésemben Õ ölel engem.
Ara Rauch
-
És mégis olyan sok minden van, ami csodálattal tölt el: a növények, az állatok, a felhők, a nappal és az éjszaka és az emberben rejlő örök lényeg. Minél bizonytalanabbá váltam önmagamban, annál erősebb rokonságot éreztem a dolgokkal. Igen, úgy érzem, mintha az az idegenség, amely oly sokáig elválasztott a világtól, átköltözött volna belső világomba, és váratlanul kinyilvánította volna, hogy magamnak vagyok ismeretlen.
Carl Gustav Jung
-
Ki vagyok én igazán,
Hol az igazi hazám,
Szimplán, pőrén, meztelen
Mennyit ér az életem?
Teszem csak a dolgomat,
Cipelem a sorsomat,
A lelkem mélyén legbelül
Isten-alakú az ûr.
-
Mi az ember? Testét illetve gyönge, törékeny holmi, nem kell hozzá barátságtalan szélfúvás, elég egy kis nyári szellő, és máris összeomlik. Természete éppoly védtelen és ingatag, mint egész lénye, gyakran segítségre is szorul. Lelke azonban magas helyről származik - a fenséges gondolkodás titkos birodalmából; míg testével a földön él, természetével énjét ápolgatja, gondolatai a legtitkosabbak, hiszen a születésüknél egyedül ő bábáskodik, senki más.
Lucius Annaeus Seneca
-
Isten nem egy láthatatlan égi hatalom, hanem legbenső valóságunk. Felismerése nem betûkön és tanításokon, hanem a legmélyebb önismeretünkön múlik. Nincs olyan ember, aki Istenről a maga mélyen eltemetett "ösztöneivel", félelmével, boldogtalanságával, hiányérzetével ne sejtene valamit.
Müller Péter
-
Az egyik énem szereti azt gondolni, hogy csak nekem lehetnek problémáim. De ettől vagyok különleges. Tudod, kicsi korom óta állandóan úgy érzem, mintha a testemen kívül lebegnék, és onnan nézném magamat. És gyûlölöm, amit látok. A viselkedésemet, a hangomat. Nem tudom, hogy tegyek ellene. Nagyon félek, hogy ez az érzés sosem múlik el.
-
Van az úgy, hogy kinézek az ablakon, és tudom, az istenek a világ másik végén vannak. Olyankor meglátom, ki is a világ valójában: egy gyerek, akit elhagytak a szülei, amikor még borzasztóan kicsi volt, és túl nagy árat kellett fizetnie a túlélésért.