Ugrás a tartalomra
Néha, különösen közvetlenül elalvás előtt, amikor a nap minden nyugtalansága véget ér, az ágyban fekszünk, hallgatjuk a vérünket, és sötétség dől be az ablakon, az a mélyről jövő és kellemetlen sejtés ébred fel bennünk, hogy a most véget érő napot nem úgy használtuk fel, ahogy kellett volna, meg kellett volna tennünk valamit, csak azt nem tudjuk, micsodát. Eltûnődtél-e néha azon, hogy a történelemben még soha nem volt ilyen jó dolgunk, az egyénnek még soha nem volt nagyobb lehetősége arra, hogy hatással legyen a környezetére, soha nem volt ilyen könnyû részt venni dolgokban, de közben meg ritkán volt rá ennyire kevés akarat - vajon hogy lehet ez? Lehet, hogy a válasz egy másik kérdésben rejlik: ez az állapot kinek a leghasznosabb?
Kapcsolódó idézetek
-
Éjszaka (...) a fájdalom, amely egész nap ott rejtőzött, végre teljes erejében kibontakozhat. Ez okozza azt is, amikor hajnali kettőkor nyitott szemmel bámuljuk a plafont, és valamiért pont ekkor bánunk meg minden múltbéli hibát, és ekkor aggódunk már jó előre minden jövőbeni tettünk miatt. A sötétség teszi.
-
Éjjel, amikor az ember nem alszik, a gondok megsokszorozódnak, megnövekednek, ahogy halad előre az idő, úgy sötétülnek el a holnapok, a legrosszabb a nyilvánvalóval válik egyenlővé, többé semmi nem tûnik lehetségesnek, legyőzhetőnek, semmi sem tûnik megnyugtatónak. Az álmatlanság a képzelődés sötét oldala. Én ismerem ezeket a komor és rejtélyes órákat. Reggel az ember zsibbadtan ébred, addigra a katasztrófa-forgatókönyvek túlzássá válnak, a nappal eltörli az emléküket, felkelünk, megmosakszunk, és azt mondjuk magunkban, menni fog. Néha azonban az éjszaka előrevetít valamit, néha az éjszaka tárja fel az egyetlen igazságot: az idő múlik, és a dolgok soha többé nem lesznek olyanok, mint voltak.
Delphine de Vigan
-
Mindenkinek ismerős a helyzet, amikor felriad az éjszaka közepén, odakint minden sötét és csendes, és valami, amire máskor alig gondol, hirtelen közvetlen hatalmas krízisnek tûnik? Az ember fekszik a sötétben, dermedten a félelemtől, és nem tudja elhinni, hogy eddig nem ilyennek látta a dolgokat. Abban a rettenetes pillanatban olyan, mintha késpengén egyensúlyoznánk: kimondhatatlan dolgok fognak történni, ha nem cselekszünk azonnal, és micsoda ostoba vaksággal voltunk eddig megverve, hogy azt hittük, minden rendben van az életünkben! Aztán újra erőt vesz rajtunk az álom, és amikor másnap felébredünk, minden újra rózsaszínnek tûnik, mi pedig vidáman félresöpörjük az éjszakai pánikot, és éljük tovább az életünket, ahogy addig.
-
Régen az emberek jobban tartottak a nélkülözéstől, mint bármi mástól, az éhezéstől, a szegénységtől, a hidegtől, kellemes dolgokról álmodtak: kevesebb kínlódásról, kevesebb hidegről, arról, hogy jut idejük magukra; látástól vakulásig dolgoztak, sötét és néha nyirkos házakban laktak, a legközelebbi orvos messze volt, az iskola még messzebb, korán meghaltak, kevés boldog pillanatot éltek át, az életük merő küzdelemben telt. De te tudod, ma milyen az életünk, mindenünk megvan, amiről az elődeink álmodtak, jóval tovább élünk, egészségesebben, nem ismerjük az éhezést, csak olyankor tör ránk az éhség, amikor fogyókúrázunk vagy nagy forgalmi dugóba kerülünk; aggódunk a testünk miatt, megnagyobbítjuk vagy kisebbre szabatjuk a mellünket, küzdünk a kopaszodás ellen, szoláriumba járunk, egyenesebb fogsorról álmodunk, és szeretnénk több receptet ismerni; sokan túl sokat dolgoznak, és a férfiak szerszámának mérete megegyezik a munkaidejük hosszával. Csodás dolgunk van, mégsem érezzük jól magunkat, mert hát mihez kezdjünk ezzel a sok nappal, az élettel; nehéz rájönni: miért élünk.
Jón Kalman Stefánsson
-
Milyen jó volna mindent visszakeresni; ifjúságunk tarka perceit, szavaink dallamát, ruhánk, hajunk régi színét s az akkori napsugárét, mely szökdelt és fényesedett rajtunk! És minden velünk történtnek elfeledett, nem is tudott okait, melyek ott rejtőznek bizton e kiveszett vagy begubózott napok szürke mélyén, a lelkünk valami titkos redője mögött. Jó volna most - mert minden dolog közül e nagyvilágon magamnak mégis én vagyok a legérdekesebb -, ha itt egyszer színét hagyja minden, és elszürkül körülöttünk a tájék; csak azokat a napokat vesztettük el igazán, amelyekre nem emlékszünk...
Kaffka Margit
-
Szinte egész életem során féltem. Rettegtem attól, ami történhet, ami talán történik, vagy nem. Ötven éven át így éltem. Erre riadtam föl az éjszaka közepén. De tudod, amióta rájöttem erre, remekül alszom. Rá kellett jönnöm, hogy a félelem, az a legrosszabb, az az ellenségünk.
-
Ez a jó az alvásban. Valahogy úgy elsikálja a dolgokat. Vitákat, aggodalmakat, mindent. Az ember annyira megijedhet, vagy kiborulhat valamin, hogy azt gondolja, nem tud majd elaludni, de egy idő után mégis megtörténik, és amikor reggel felébred, egy darabig olyan érzése van, mintha vihar lett volna az éjszaka.
-
Hasznos szellemi gyakorlat lehet, ha elképzeljük magunkat halálos ágyunkon. Mit kívánnánk, mivel töltöttünk volna több, és mivel kevesebb időt? Azt nem fogjuk megbánni, hogy megnéztük társunkkal a naplementét, és a kezeink egymásba kulcsolódtak, miközben meleg fényû izzás ereszkedett le a horizontra. A kisgyerekeinkkel tett vasárnapi sétákat sem fogjuk sajnálni, amikor még elvarázsolta őket a lassan feltáruló világ. Azokat a kissé vadul sikerült, tengerparti nyaralásokat sem fogjuk bánni, amelyeket kamaszként töltöttünk el barátainkkal. Az után fogunk áhítozni, hogy bárcsak visszatérhetnénk azokba az időkbe - ha csak egy pillanatra is -, és újra átélhetnénk, amit akkor éreztünk. Az egyik szemünk nevet, amiért akkora örömöt éltünk át, a másik sír, amiért nem ismételhetjük meg. Azt sem fogjuk bánni halálos ágyunkon, hogy törődtünk egészségünkkel, azt viszont igen, hogy túl sokat lógtunk a telefonunkon, és túl sokat maradtunk bent túlórázni. Bánni fogjuk, hogy nem mondtuk el szeretteinknek, mennyit jelentettek nekünk. Bánni fogjuk, hogy olyasmi miatt idegeskedtünk, amin nem változtathattunk. Bánni fogjuk, hogy nem nyitottuk meg szívünket a világ előtt. Ne várjunk, míg túl késő lesz! Kezdjük el még ma azt az életet élni, amelyet megérdemlünk!
-
Van, hogy a szemünk láttára tûnik el valaki. Van, hogy az embert megtalálja egy olyan valaki, aki már jó ideje nézi. Van, hogy elveszítjük magunkat, ha nem figyelünk eléggé oda. (...) Mindenki eltûnik néha. Van, aki saját akaratából, mások náluk nagyobb erők hatására. De ha megértjük, mire szomjazik a lelkünk, világossá válik, melyik utat válasszuk. Van, hogy látjuk a kiutat, mégis szembemegyünk az ösztöneinkkel, egyre mélyebben be a sötétbe, mert a félelem, a harag és a szomorúság nem hagyja, hogy visszatérjünk. Van, hogy inkább az eltûnést választjuk, és csak keresgélünk, mert ez az egyszerûbb. Van, hogy magunk találjuk meg a kiutat. De valaki mindig, mindig ránk talál.
Cecelia Ahern
-
Alvás. A legkönnyebb dolog. Egyszerûen... csak becsukod a szemed. De oly sokunknak az álom kicsúszik a kezéből. Akarjuk, de nem tudjuk, hogy szerezzük meg. De ha szembenézünk a démonainkkal, a félelmeinkkel és ha segítséget kérünk egymástól, az éjszaka már nem is olyan ijesztő, mert többé nem vagyunk egyedül a sötétben.