Néha szigetek buknak föl fejünkben, madarak szállnak el fölöttük, új, csodálatos növényzet magvait hullajtják rájuk A gép arcából is csurog verejték, anyák szeméből könny, rólunk a munka olajcsöppjei Lassan így fordul tovább a világ.

Kapcsolódó idézetek

1. Az élet nehéz, és mindennap egyre nehezebb lesz, mert egyre több terhet pakolunk magunkra. Ezért időnként megállunk, nagy levegőt veszünk, behunyjuk a szemünket, és kiürítjük a fejünket. Ez természetes. Feltéve, hogy miután kinyitottuk a szemünket, ugyanúgy folytatjuk tovább.
2. A haladáshoz ritkán vezet út, ahol nem botlunk néha gyászba és bánatba. De bármilyen mély a bánat, a felhők szertefoszlanak és a nap ismét leragyog. És ebben a meleg, csodás fényben megpillantjuk saját tündöklő jövőnket, a jövőt, amelyben izgalmas kihívások és végtelen lehetőségek várnak a látóhatáron.
3. Ahogy az ablakon át kinézek, látom, amint az emberek vígan jönnek-mennek az utcákon. Nevetnek, nyaralnak, élik az életet. (...) Így lesz akkor is, ha majd én halok meg egyszer. Az ég nem szakad le, a Föld forog tovább. Születünk és elmúlunk észrevétlenül.
4. Valahányszor új napsugarat látok, egy falevél friss zöldjét vagy egy bimbózó virágot, anyámra gondolok és arra, hogy talán nem lesz már itt, hogy mindezt ő is újra lássa. És a következő napra gondolok, a következő évre, amikor majd az élet megújul, mintha nem lenne emlékezete. A világ megy tovább, én is élek tovább, csak ő nem.
5. Van valami, amit jó, ha nem felejtünk el, mikor a feje tetejére fordul a világ. Eljő a reggel és az élet megy tovább. Összeszedjük magunkat és elmegyünk vásárolni, újrakezdjük szerelmi életünket, vagy visszamegyünk dolgozni. Ne felejtsük el, hogy mindig minden jóra fordul.
6. Az anyák olyanok, hogy maminak szólítjuk őket, meleg a nyakuk meg a válluk, ahová a fejünket fúrjuk, és jó szaguk van. Az anyák mindig (mindenkor, bármikor etc.) velünk foglalatoskodnak, állandóan rajtunk tartják a szemüket, és ettől láthatóan boldogok. Boldogok. A szemük színe olyan, mintha az ég be volna borulva, de mégis ragyogna a Nap. Nevetős szemük mélyén - később - meglátjuk a szomorúságot is, az állandó, kiapadhatatlan és eltörülhetetlen fájdalmat, amelyről nem tudjuk, mire vonatkozik, hacsak nem magára a nevetésre. Enni adnak, inni adnak, puszit adnak. (...) Vagy arra ébredünk, hogy ülnek az ágyunk szélén, és fogják a kezünket. Vagy pihekönnyû tenyerüket a mellkasunkhoz tartják, a szívverésünkön, és így ébredünk. Akárhogy is, amikor kinyitjuk a szemünket, az ő arcuk tölti be az egész látható teret. A világot. Később lesz egy rövid szakasz, amikor nem szeretjük (a falnak megyünk tőle), ha hozzánk érnek. Nem kell ezt kimondanunk, tudni fogják, érezni, és megtorpannak az ajtóban, ezt még mi nem látjuk, és azt sem, hogy onnét hosszan és kedvtelve kémlelnek minket, (...) mi még az álmok ködében úszunk, amikor puhán, aranylón, mintha angyalhangot hallanánk, valami gyönyörûségeset, puhán, suhogva, igen, a nevünket, egy angyal rebegi el a nevünket, az első nyújtózkodást megelőző rebbenésünkre az anyák is rebbennek, elrebbennek, vissza abba az életükbe, amelybe nincs belátásunk, árnyékos vidék, és amely igazán sosem érdekelt bennünket, halljuk a nevünket az égből. Esterházy Péter
7. Nem mindig könnyû. Lehetünk bajban, rossz helyzetben, tartósan nehéz helyzetben is. De egy új nap mégis új nap! És ahogy a földi Nap is minden reggel fölkel és eloszlatja a sötétséget, úgy föl kell hozni a belső napunkat is. Magától nem mindig jön fel. A világ, amelybe születtünk, ritmusra jár. Reggel föltámad, nappal kibomlik és él. Müller Péter
8. Így megy az élet. Eleinte gazdagodunk, vetünk esztendőkön át, azután jönnek évek, amikor az idő megsemmisíti ezt a munkát. A bajtársak árnyéka sorjában elhagy. És gyászainkba lassan belevegyül egy furcsa szomorúság: öregszünk. Antoine de Saint-Exupéry
9. Sûrûn álltak a csillagok az égen és pislogtak, mintha megannyi szem lett volna, mely a földet nézi. (...) Szemek azok, megholt emberek szemei, kik visszatekintenek arra, ami kedves volt nekik ebben az életben. S valahányszor egy ember meghal idelent, egy csillaggal több gyúl ki odafönt s valahányszor egy ember születik, egy csillag elszalad a földre. Wass Albert
10. Mire már azt hittük, hogy végre megérkeztünk, jön egy újabb kanyar, És az a mihaszna szürke felhő fenn az égen vajon tőlünk mit akar? Napunk eltakarva vannak, langyos eső mossa szennyesét, Ilyenkor a világon mindig valaki elhagyja a kedvesét. Quimby