Nem az-e az ember egyik legnagyobb szerencsétlensége, hogy könnyebben felejt, mint emlékszik, nyilvánvalóan azért, mert így kényelmesebb, mert így az élet kevésbé fáradságos, a hétköznapok pedig könnyebben járhatóak? Ezért fojtunk el magunkban annyi mindent: félresöpörjük a dolgokat, hagyjuk, hogy a napok maguk alá temessék őket, és feledésbe merüljenek.

Kapcsolódó idézetek

1. A legtöbb ember úgy éli az életét, hogy kényelmes mentségeket talál magának arra, amit csinál, szándékosan elfelejtve és megmásítva dolgokat az emlékezetében, hogy az életet könnyebbé tegye saját maga számára.
2. Vajon miért látjuk öregkorban a mögöttünk levő életet oly rövidnek? Mert oly rövidnek tartjuk, mint az emlékezetet. Ebből pedig kihullott minden jelentéktelen és sok kellemetlen részlet, és így kevés maradt benne. Miként értelmünk egyáltalán, úgy emlékező erőnk is felette tökéletlen: a megtanultat gyakorolni, a múlton kérődzni kell, hogy a feledés mélységébe ne süllyedjen. De a jelentéktelen és kellemetlen dolgokon nem szoktunk kérődzni. A jelentéktelen dolgok száma pedig mindig szaporodik, mert sok olyan körülmény, mely eleinte jelentősnek tetszett, utóbb lassanként a számtalan ismétlődés folytán elveszíti jelentőségét. Ezért emlékezünk jobban korábbi életéveinkre, mint a későbbiekre. Minél tovább élünk, annál kevesebb esemény lesz oly fontos és jelentős előttünk, hogy utóbb kérőddzünk rajta. Pedig csak úgy őrizheti meg az emlékezetünk, különben elfeledjük. Így szalad hát időnk, mindinkább kevesebb nyomot hagyva maga után. Arthur Schopenhauer
3. Minden emberi lény közös tévedése, hogy azt hiszi: a hozzá közel állók éppannyi fontosságot tulajdonítanak személyének, mint amennyit ő maga. Holott mások (...) gyorsan elfeledik a velünk történteket, de ha nem is feledték el, az emlék korántsem olyan súlyos jellegû, amilyennek mi képzeljük. Maurice Druon
4. Az emberek szeretik kisebb-nagyobb kudarcaikat a sors apró szeszélyeinek tulajdonítani. Mintha így mentesülnének a figyelmetlenségeik vagy a tévedéseik súlyától. Eduardo Sacheri
5. Az emlék a felejtés egyik formája. Megtehetjük, hogy szorgalmasan, állandóan naplót vezetünk, feljegyzünk minden eseményt. Egy szép nap, amikor újraolvassuk feljegyzéseinket, ráébredünk, hogy egyetlen konkrét képet sem tudunk felidézni. És ami ennél is rosszabb: a képzelet nem tud emlékezetünk segítségére sietni és rekonstruálni azt, amit elfelejtettünk. Mert a jelen, a jelen konkrétuma, mint megvizsgálandó jelenség, mint struktúra, ismeretlen bolygó a számunkra; sem emlékezetünkben megőrizni nem tudjuk tehát, sem a képzelettel rekonstruálni. Úgy halunk meg, hogy nem tudjuk, mit éltünk meg. Milan Kundera
6. A világnak rengeteg fontos és sürgős elfelejteni valója van, ha azt akarja, hogy élete vidámabb legyen. A jókedvünket, a könnyed közérzetünket alapozhatjuk meg minden igazi, kiadós felejtéssel. Meglehet, ez is egy olyan fölfedezés, amit már rég elfelejtettünk. Elekes Ferenc
7. Milyen jó volna mindent visszakeresni; ifjúságunk tarka perceit, szavaink dallamát, ruhánk, hajunk régi színét s az akkori napsugárét, mely szökdelt és fényesedett rajtunk! És minden velünk történtnek elfeledett, nem is tudott okait, melyek ott rejtőznek bizton e kiveszett vagy begubózott napok szürke mélyén, a lelkünk valami titkos redője mögött. Jó volna most - mert minden dolog közül e nagyvilágon magamnak mégis én vagyok a legérdekesebb -, ha itt egyszer színét hagyja minden, és elszürkül körülöttünk a tájék; csak azokat a napokat vesztettük el igazán, amelyekre nem emlékszünk... Kaffka Margit
8. Lehet, hogy a boldogságot nem fölfedezni és megtalálni kell, hanem egyszerûen csak emlékezni rá, mert elfelejtettük? Ha így van, akkor nagyon elfelejtettük. Müller Péter
9. Azt mondják, az emlékezet életet ad a halál után. Talán van benne némi igazság, de csak ha elfogadjuk, hogy az emlékeinket kellemes távolságból szemléljük, mint múló lobbanásokat vagy alkalmi szikrákat. Ha mohók vagy kétségbeesettek vagyunk, ha nagyon akarjuk, ha utánunk nyúlunk, és megpróbáljuk őket elérni, mi történik? Olyan gyorsan eltûnnek a szemünk elől, hogy azon tûnődünk, léteztek-e egyáltalán. A trükk talán az, hogy meg kell szelídítenünk őket. Ha megtanuljuk a tenyerünkbe zárni, kincsként őrizni az apró, de ragyogó pillanatokat, és ebben találni valami megnyugvást. Különben semmi másra nem jók, mint hogy eszünkbe véssék: elkéstünk. Hogy ami elveszett, örökre elveszett.
10. Legfőbb bajunk, hogy nem élünk a jelenben. Vagy a jövőn morfondírozunk, vagy a múltba tévedünk - a pillanatban sohasem vagyunk ott. Később még a közömbös percre is nosztalgiával emlékszünk vissza. A percet elszalasztjuk, nem örülünk neki. Mire örülnénk, a jelen múlt lesz, a kezünkből kifolyik. És folytatjuk, amit egész életünkben: az elszalasztott lehetőséget siratva szánalmasan nyavalygunk. Alice Christine Barrett