Nem hiszem, hogy az, akiről az életrajzot írják, többet tudna a témáról, mint az életrajzírók. Csakhogy ez utóbbiak előnyösebb helyzetben vannak, mert a homályos pontokat az adatok hiányával magyarázhatják, minek folytán vélelmezhetik, hogy a leírt személy, ha élne és ha akarná, megadhatná nekik a hiányzó információt. Pedig a leírt személynek önmagáról csak hipotézisei vannak, amelyek mint szellemi termékek ugyan érdekesek, de semmiképp sem tekinthetők e hiányzó tégláknak.

Kapcsolódó idézetek

1. Nem bízom az összegzésekben, az idő nagyvonalú kezelésében, a magabiztos elbeszélőkben, akik azt hiszik, képesek uralkodni elbeszélésük anyagán; úgy hiszem, aki azt állítja, hogy érti a történeteket, de ő maga nyilvánvalóan nyugodt, aki azt állítja, nyugodt körülmények között képes felidézni egykori érzelmeket, s úgy ír, az ostoba hazudozó. Megérteni annyi, mint remegni. Az emlékezőt magával kell ragadnia az újbóli átélésnek... Azt a szaktekintélyt csodálom, aki térdre hull az esemény előtt. Harold Brodkey
2. A kreatív emberek feltûnően jó megfigyelők, és többre tartják a pontos megfigyelést, mint mások. Sokszor csak az igazság felét mondják ki, azt azonban érdekesen, színesen - rendszerint azt a felét, amelyet mások nem vesznek észre. A hangsúlyok áthelyezésével, bizonyos elemek kiemelésével olyan pontokra mutatnak rá, melyek különben homályban maradnának. Ugyanúgy látják a dolgokat, mint mások, ugyanakkor homlokegyenest ellenkezőleg látják a dolgokat, mint mások.
3. Bár élő, valaha élt emberek életrajzát írom, de hogy hogyan írom meg és mit emelek ki belőle, az mindig rólam is szól. Minden életrajzíró magáról is ír egy kicsit. Nyáry Krisztián
4. Mindenkinek járna, hogy elmondják az életét. Sokszor érdektelennek tûnik, de (...) ha megtalálod a történetet mozgató pontot, akkor az már irodalom. Elég, ha át sem alakítod, sokszor úgy a legfájdalmasabb. Szabó T. Anna
5. A hazugságok egy része lelepleződik, más része nem vehető hazugságszámba. Ez utóbbi állítást úgy értem, hogy mindenki a maga módján hazudik, tehát hazugságaival önmagáról vall, anélkül, hogy tudná, kezünkbe adja egyéniségének egyik kulcsát. Kolozsvári Grandpierre Emil
6. A dolgoknak megvan a saját életük, szembeszállnak velem, szembeszállnak azzal, hogy brutálisan rögzítsék őket, mert akkor végük van, meghaltak. Ne akarjunk mindenről beszélni. Mialatt írok, és az írásomon töprengek, megértem a hallgatagok, a nem-írók titkát. Õk beérik az események visszahozhatatlan egyszeriségével, nem olyan hiúk és kishitûek, hogy konzerválni akarnák őket. Hiábavaló fáradság. Az olvasó úgysem fog átérezni valamit, amit ő maga nem ismer, vagy legalábbis nem képzelt már el. Minek kell hát írni? Tán a rokonlelkek számára, akik közel állnak hozzánk? De félő, hogy a dolgokat agyonbeszéljük, és megöljük a titkot.
7. Az, aminek nem lehettem szemtanúja, de más szájából hallottam, néha jóval valóságosabbnak tûnik, mint saját életrajzom tényei. Lelkünk mélyén kevéssé bízunk meg saját érzelmeinkben és emlékezetünkben, viszont szívesen támaszkodunk másokéra.
8. Az én önéletrajzom sokkal inkább az, amit én írok, nem ami velem, estleges személlyel, megesik. Önélet az, amit én hozok létre. És ha ezt megértjük, onnantól teljesen mindegy, hogy én mit éltem meg fizikailag az életemben. Tóth Krisztina
9. Amit mi személyiségen ma értünk, az persze egészen más, mint amire a régebbi korok életrajzírói és történészei gondoltak. Õk, és főleg ama korok szerzői, akik határozott vonzalmat éreztek az életrajzíráshoz, úgy látszik, a személyiség lényegét, mondhatnánk, az eltérőben, a szabályellenesben és egyediben, sőt gyakran a betegesben látták - mi, mai emberek viszont általában csak akkor beszélünk jelentős személyiségekről, ha olyan emberekkel találkozunk, akiknek, túl minden eredetiségen és különcségen, sikerült a lehető legtökéletesebben beilleszkedniük a közösségbe, sikerült a lehető legtökéletesebben szolgálniuk a személyfölöttit. Hermann Hesse
10. Megvallom, szerény véleményem szerint egyáltalában nem dicséretes dolog mindent elbeszélni, még ha személytelen formában tesszük is. De mivel a gondolat dermedt és béna, amíg a beszélő igazi kapcsolatot nem talál hallgatóival, megbocsátható, ha azt képzeli, hogy egy megértő, együttérző, ha nem is egészen bizalmas jó barát figyel a szavára. Így fölenged az ösztönös tartózkodás, az ember elmond egyet-mást arról, ami körülötte, és arról is, ami benne van, anélkül, hogy legbensőbb énjéről letépné a fátylat. Ilyen értelemben és ilyen határok között, azt hiszem, jogos az önéletrajz is, és nem sértjük vele sem a magunk, sem az olvasó érzéseit. Nathaniel Hawthorne