Nem magától értetődő, hogy el kell hagynunk életünk párját - még akkor sem, ha már régóta gondok vannak közöttünk. Mindenekelőtt az a gondolat rettenti el ettől a lépéstől a legtöbb embert, hogy utána egyedül marad. Gyakran a harmadikkal való kapcsolat adja meg azt a szükséges lökést ahhoz, hogy elszánja magát erre a lépésre. Sokan a legnehezebb, de a legjobb döntésnek tartják életükben - az elválási szakaszban jelentkező minden probléma és nehézség ellenére.

Kapcsolódó idézetek

1. Mint sok más embert, engem is megszáll a rémület, ha arra gondolok, hogy ismét egyedül maradhatok. Rettenetes dolgokat mûvelek: vagy borzasztóan ragaszkodom valakihez, akivel éppen együtt vagyok, vagy annyiszor kínálok számára kilépési lehetőséget, hogy végül azt hiszi, hogy szabadulni akarok tő­le. Egyébként az illető így is, úgy is, előbb-utóbb elhagy. Ezért untig elég, ha akkor élem át az elválás fájdalmát, ami­kor az bekövetkezik és nem kell lélegzetvisszafojtva lesnem, mikor távozik majd valójában az illető.
2. Senki sem úgy megy férjhez, hogy ha nem sikerül, na bumm, legfeljebb elválunk. De az ember addig vesz részt bármilyen párkapcsolatban, amíg az mindkettőjüknek jó, mindkettőjüknek örömet, boldogságot jelent. Aztán amikor valamiért megbicsaklik a kapcsolat, akkor szenved még néhány évig, amíg megerősödik benne a felismerés, hogy nem szeretné már folytatni. Ez nem egyszerû folyamat, sok fájdalommal és bánattal jár. Mégis meg kell hozni a döntést, ha már nem méltó önmagunkhoz képest az együttélés. Bánsági Ildikó
3. Az élet nehéz döntések sorozatának látszik: hogyan találom meg életem párját? Maradjak a házastársam mellett, vagy jobb, ha elválok? Miből fogom kifizetni a lakbért? Van olyan munka, amit szeretek is és pénzt is hoz? Mihez kezdjek az idegesítő rokonaimmal? Hol érezhetem végre otthon magam? Hogyan őrizhetem meg vagy nyerhetem vissza az egészségemet? És így tovább. De a rengeteg látszólagos választási lehetőség mögött mindig a félelem és a szeretet között kell döntenünk. A félelemtől sérülünk, a szeretettől gyógyulunk. A többi csak részletkérdés.
4. Az életben mindig vannak jellemformáló kapcsolatok: az első szerelmünk, a legjobb barátunk, vagy a családunk. Leginkább ezek a kapcsolatok számítanak, de ezek a legnehezebbek is, mert ha szeretünk valakit, néha nehezen engedjük el, attól félve, hogy elveszítjük. De az igazság az, hogy ha néha adunk egy kis szabad teret a szeretteinknek, rájövünk, hogy az, ahol lenni akarnak, az mellettünk van.
5. A válás, a szakítás nem egyetlen lépés, és ritkán következik be egyik napról a másikra. A legtöbb esetben hosszú, tépelődésekkel teli időszak előzi meg. Ez egy folyamat, amely tele van egymással viaskodó ambivalens érzésekkel. Menjek vagy maradjak - van, hogy százszor is megfordul bennünk, mire megszületik az a végső döntés.
6. Azokat a kapcsolatokat, amelyek nem hordozzák magukban a fényes, örömteli, tápláló lángot, amiért érdemes élni, nem emelnek többé sehová, csak lefelé húznak, el kell engedni. Egyedül maradni azonban rémisztő dolog. Elengedni a másikat, aki nem képes követni bennünket egy tisztább magasságba, nem hangzik biztonságosnak. Az emberek minden új kapcsolatban azt remélik, a másik felüket találták meg, és végre megszûnik az elszakítottság illúziója. De az csak egyszer szûnik meg. És ebből nem szabad engedni! Az ember nem nyugodhat bele egy olyan társba, aki nem a teljességet hordja magában. Az olyan kapcsolatban meghal a szív. Ezért képes az ember életeken át keresni a duálpárját. Weaver Andrea
7. Mindig van olyan, aki marad, és olyan is, aki elmegy. Ez másokkal is így van. Ha senki sem tenne semmit, csak azért, mert fél az elválástól, mi lenne? (...) Embernek lenni azt jelenti, hogy képesek vagyunk ezzel a bánattal együtt élni. Ez a szeretet, és az emlékek és az emlékezés. Ha csak ezek egyike is megvan, az erőt adhat ahhoz, hogy tovább élj. Ha ezek közül egy sincs, akkor nem leszel képes tovább élni.
8. Rendíthetetlenül hiszek abban, hogy semmi sem olyan nehéz, mint szülőnek lenni. Minden más kapcsolatból van vészkijárat. Elhagyhatod a párodat, ezt a többség meg is teszi életében valamikor, amikor elmúlik a szerelem, amikor eltávolodnak egymástól, vagy amikor már nem boldog az ember szíve. Barátokat és ismerősöket is otthagyhatsz az út mentén, a rokonokat is, akár a testvéreidet és a szüleidet is. Mindenkit magad mögött hagyva mehetsz tovább az utadon, és boldogulni is fogsz. De a gyerekedet sosem hagyhatod el. Mattias Edvardsson
9. Az a gondolat, hogy jobban járunk, ha egy és ugyanazon személlyel éljük le hátralevő éveinket, nem a lét természetes, időtlen igazsága, hanem egy hiedelem, amelyet igaznak akarunk tudni. Az, hogy lemondunk magányunkról, függetlenségünkről, sokkal nagyobb áldozat, mint a legtöbben gondolnánk. Hiszen, ha megosztjuk valakivel az élőhelyünket, az életünket, az nyilvánvalóan nehezebb, mint egyedül lenni. Sőt, mi több, a páros élet gyakorlatilag lehetetlennek tûnik, nem igaz? Hát nem képtelenség, hogy keresnünk kell magunknak egy másik embert, akivel aztán leéljük az egész életünket? Akivel együtt öregszünk, együtt változunk? Akit nap mint nap látunk, és nap mint nap reagálunk a hangulataira, igényeire?
10. Párban élni nehéz, mert elköteleződni, áldozatot hozni nehéz, de ha a megfelelő személyért teszed, akkor nem az. Ha ránézel a másikra és azt érzed, hogy senki másra nem vágysz, akkor nincsen ennél könnyebb dolog, de ha nem így érzel, akkor nem ő az igazi.