Ugrás a tartalomra
Nyomok után kutatok az emlékezetem szûrőjén át, megpróbálom visszaidézni a pillanatot, amikor a dolgok kezdtek elromlani. Hol volt az a pont, amikor a szél feltámadt odakint, leveleket kavart könnyedén, megjelentek azok a kis kellemetlen fuvallatok, amelyek szoknyákat libbentenek föl, és kalapokat kapnak le fejekről? Az a pont, ahol egy filmben szélcsengők kezdenek hátborzongatóan csilingelni, boltok céltáblái nyikorognak és himbálóznak, kutyák vonítanak nyugtalanul, és az idősebb és bölcsebb városi népek gyanakodva néznek fel az égre? Mert az mérhetetlenül bosszantó a dologban, hogy semmi szokatlant nem vettem észre. Nem voltak áruló nyomok, nem voltak figyelmeztető jelek.
Kapcsolódó idézetek
-
Álltam, és a fájó emlékeimen töprengtem. Nem bírtam elkapni őket. Hát legyen. Szétrohantak a semmibe, mint a levelek a sikátorokban, a levelek, amelyeket a kis tetőkertekből tép és hullat le a zöld foltos falak mellett a szél.
Anne Rice
-
Régi nyomokat keresek, melyeket elfújt a szél. Régi szavakat, melyeket elmosott a víz.
Wass Albert
-
Néhány év távlatából minden sztori kicsit elszíneződik, új árnyalatot kap, és - mint a régi fotók papírján látni - a szélek picit megsárgulnak. A régi fényképekhez hasonlóan a történetekben is változatlanok maradnak a szereplők, az épületek, a több események, de minden egyes évvel és elmeséléssel rakódik rájuk valami fakó nosztalgia.
Al Ghaoui Hesna
-
Szavakat hizlalok a panaszkodáshoz
haldokló tüzek füstjébe kapaszkodom
a szél kabátujjába felkapom árnyékomat
hogy a világban ha nem is lehet
rend legyen ahogy leoltom a lámpát
mintha a szívem sötétülne el nagy a
jövés-menés nem tudom kik hagytak magamra.
-
A múlt történéseit, a kisebbeket és a nagyobbakat, a szépeket és a rusnyákat, a nevetéseket, az érintéseket előbb vagy utóbb mind elfújja a szél, feledésre, halálra, kiszáradásra ítéltetnek, ám csak és egyedül azért, mert senki sem emlékszik már, senki sem gondol rájuk, senki sem őrzi meg őket, s ezáltal bármi, amit átéltünk, lassanként semmivé válik, még levegővé sem; ez nagyon fájdalmas dolog, iszonyú pazarlás, amitől céltalannak érzi magát az ember.
Jón Kalman Stefánsson
-
Ha csak tehettem, folyton hazaszaladgáltam az elhagyott városba, kerestem az eltûntet, a visszahozhatatlant, a házak árnyékát, amely valaha arcomra borult, elvesztett egykori otthonomat, és persze nem találtam semmit, mert hol kanyargott már az a folyó, amelynek cseppjei között az én életem cserepei sodródtak.
Szabó Magda
-
Mióta velem vagy, látom a fényt és érzem a szelet. Látom az utcákat és a házakat, érzem a vásárcsarnok szagát, érzem talpam alatt az utcaköveket. Eddig is volt reggel meg szél meg nap meg fény, de valahogy észre se vettem. Nem akarok megint úgy járni az utcán, hogy észre se vegyem a házakat.
Gyurkó László
-
Mintha bekéredzkedett volna valami alaktalan, szürke vigasztalanság, valami, ami a bánatnál is szomorúbb - egy távoli, névtelen emlék, szélfújta, végtelen hullám, hogy visszakövetelje, amit kivetett egykor egy elfelejtett szigeten - a parányi emberséget, fényt és eszmét.
Erich Maria Remarque
-
Az emlékek olyanok, mint a porba húzott vonal. Minél tovább megyünk visszafelé, a vonal annál jobban elmaszatolódik, annál nehezebb meglátni, merre vezet. Végül nem marad más, csak a sima homok, és a semmi fekete lyuka, ahonnan az ember kijött.
Stephen King
-
Nyomokat hagytam a porban! Jön az első szél, mindet elsepri! De ha irgalmasabbak lettek volna az istenek - lennék a vízcsepp, amely szétporlasztja a kősziklát!
Móricz Zsigmond