Mintha bekéredzkedett volna valami alaktalan, szürke vigasztalanság, valami, ami a bánatnál is szomorúbb - egy távoli, névtelen emlék, szélfújta, végtelen hullám, hogy visszakövetelje, amit kivetett egykor egy elfelejtett szigeten - a parányi emberséget, fényt és eszmét.

Kapcsolódó idézetek

1. Az óceánt akarta látni, mert azt remélte, a hullámok ugyanúgy lecsiszolják az elméjéről az idegesség, a feszült nyugtalanság nyomait, ahogy simára koptatják a legkeményebb, legfurcsább alakú sziklákat; azt remélte, hogy a víz kimossa a szívéből a fájdalom szúró szilánkjait. A tengertől azonban üzenetet kapott, a hullámok azt súgták neki, hogy az élet nem egyéb értelmetlen mechanizmusok ismétlődésénél, amelyeket hideg-rideg, könyörtelen erők mozgatnak. A víz látványa - ahelyett, hogy nyugalmat és békét költöztetett volna belé - reménytelenséget csöpögtetett a lelkébe. Dean Ray Koontz
2. Nem tudtam, mit rejt számomra a jövő. Heteken át a harag és keserûség kínozott, s arra következett a lankadtság. Voltál-e valaha tengeren sûrû ködben, midőn úgy tetszett neked, mintha az a majdnem kézzel fogható szürke sötétség körülzárna, amikor a nehéz, nagy hajó nyugtalanul és izgatottan tapogatja útját a part felé a mérővel, te pedig dobogó szívvel várod, hogy mi fog történni? Olyan voltam..., mint az a hajó, azzal a különbséggel, hogy rajtam nem volt iránytû, sem hangjelző, s nem tudtam mennyire van még part. Helen Keller
3. A múlt történéseit, a kisebbeket és a nagyobbakat, a szépeket és a rusnyákat, a nevetéseket, az érintéseket előbb vagy utóbb mind elfújja a szél, feledésre, halálra, kiszáradásra ítéltetnek, ám csak és egyedül azért, mert senki sem emlékszik már, senki sem gondol rájuk, senki sem őrzi meg őket, s ezáltal bármi, amit átéltünk, lassanként semmivé válik, még levegővé sem; ez nagyon fájdalmas dolog, iszonyú pazarlás, amitől céltalannak érzi magát az ember. Jón Kalman Stefánsson
4. A tenger a megtestesült érzelem. Szeret, gyûlöl és sír. Fittyet hány minden próbálkozásnak, mikor szavakkal akarják fogságba ejteni, leráz minden béklyót. Bármennyit beszélj róla, mindig lesz valami, ami kimaradt. Christopher Paolini
5. Õszinteség, és tiszta, világos szavak nélkül csak szeparált, magányos lakatlan szigetekre sodródunk egymástól. Kár a fájdalomért és az elvesztegetett időért.
6. A bánat, mint egy nagy óceán. Mély, sötét és nagyobb mindannyiunknál. A fájdalom pedig, mint egy tolvaj az éjszakában... csendes, kitartó, igazságtalan... egyre fogy a hittől, az időtől és a szeretettől.
7. Most mint elkapott levél, Kit süvöltve hord a szél, Nyugtalan vagyok magamban, Örömemben, bánatomban, S lelkem vágy szárnyára kél. Vörösmarty Mihály
8. A magány olyan, mint a tenger hullámai: váratlanul átcsap rajtad, és elborít, de mire észreveszed, már el is tûnt, és ez ismétlődik újra és újra.
9. Elképesztő, hogy az ember csupa olyasmit jegyez meg örök életre, amit a legszívesebben elfelejtene, viszont mindaz, amit kétségbeesetten meg akar őrizni, elillan, akár homokszemcse a szélben.
10. Az embernek olyan furcsa dolgok hiányoznak, amikor elveszít valakit. Apró dolgok. A mosolyok. Ahogy megfordul álmában. Fredrik Backman