Garai Gábor

Majd kiszáll a bábból a lepke, közeleg szép nyarunk kora; fölesküszöm szelíd kezedre, hogy el ne hagyjalak soha.

Eljegyeztelek nehéz szerelemre; alkonyi táj tárul körénk, derengve tündöklik egyre holdas sátra még,

Lírai költő nem tervezhet verseket, azok ihletszerûen születnek.

Lépcsőházi bölcs vagyok. Ha már megyek el, eszembe jut, mit kellett volna mondanom.

Régi józanságomat kérlelem: csak elkerülne már a szerelem! Csak kerülne - s emléktelenül nézném, a múlt a mélybe hogy merül;

Úgy eltûntél most megperzselt nyaramból, mint bomlott nyáj, mely százfelé barangol. Dalol a pásztor s törli könnyeit... Folyton tudlak, így vádollak s szeretlek, a rímeim ölelőn karbavettek, és számon tartom hûtlen perceid.

De csöndes szóval eltûnődve mondom: bizalmam sarkig kitárult kapu, nem verhet rá lakatot a gyanú; ki-bejár rajta bárki szabadon. Egy besurrant csaló tiszteletére nem állítok őrséget tíz igaznak!

A várva várt nagy csodák, többnyire - mire beteljesednek - elvesztik gyöngéd hamvasságukat; fénylő, pikkelyes felhámjukat levedlik, akár a kígyóbőrt, és nem marad más, csak a test laza csontozata, véres húsa, zsigerei, - aztán a jóllakottság lomha virágai kifakadnak - közönyös füst - virágok - és az "ennyi csupán az egész" görcsös kérdőjele ? kunkorodik fel egy keserves ásításban.

Neved az álmatlan tengerre írom Már fodraid közt leng a szürkület Virraszt velem örökös éber áram. Sötétedik. Meghalok nélküled.

Szemünkben megnézik maguk, megnézik futtában a nők; alkalmi tükreik vagyunk, fényünkön átrebbennek ők.

Lehet, csak a hibátlan testedet szerettem, s föltárult, elengedett szépséged gyújtottam ki a szilaj szenvedély képzelt lángcsóváival? Lehet, hûséged, vadságod csupa varázsolt rongy volt, festett glória: én rádbûvöltem rajongón - te csak eltûrted jámbor hóbortjaimat? Lehet, hogy így volt. Akkor is neked köszönök mindent - s elvégeztetett. Fönntart még a tőled vett lendület. Már semmi sem leszek tenélküled.

Úgy szeretnék nagyon sokáig élni, hogy öregen is megismerjelek, mikor tüzedből már nem futja égni s én is parázslok, alig perzselek.

S ha százszor becsapnak és ezerszer csalódom abban kinek szívemet, mint álmából a rózsát kitakartam s ha épp az árul el kit életemmel fedeztem én s ha tulajdon fiam tagad meg és ha nem harminc ezüstért de egy rongy garasért adnak el engem barátaim s ha megcsal a reménység s ha kudarcaim térdre kényszerítenek és elátkozom már, hogy megszülettem s ha csak a bosszút hizlalja a hála híveimben, s ha rágalom kerít be - akkor se mondom, hogy nem érdemes!

Mióta szeretlek, eszméletem minden percében rád emlékezem, álmomban is te őrzöl meg talán, rólad tudósít munka és magány, veled lep meg hajnalom, alkonyom, s hozzád megyek, ha tőled távozom.

S akkor, ha majd fájdalmak súlya nyom, fele bánatod én veszem magamra, és bûneid felét is vállalom.

Nincs áhítat már nélküled. Csak nemléted fekete szörnye, és kábulat és szédület. És csönd.

Jókedvet adj, és semmi mást, Uram! A többivel megbirkózom magam. Akkor a többi nem is érdekel, szerencse, balsors, kudarc vagy siker. Hadd mosolyogjak gondon és bajon, nem kell más, csak ez az egy oltalom.

Én csak szeretni vágytam! Ó, ki érti meg!

És nem köszön rám, aki voltam régen, se itt, se más, járt, járatlan vidéken; nem tiszteli a kort ifjabbik énem,