Sohasem beszéltek arról, hogy szeretik egymást. Úgy nőttek fel egymás mellett, mint két fa, amelynek gyökérzete közös talajban, ágazata a levegőben, illata az égben keveredik össze. Csak az a vágyuk volt közös, hogy inkább választották volna a halált, mint azt, hogy akár egy napra is elváljanak egymástól.

Kapcsolódó idézetek

1. Nem sok mindenben értettek egyet. Tulajdonképpen semmiben. Állandóan veszekedtek, minden nap sértegették egymást. De a nézeteltéréseik dacára egy dolog közös volt bennük: imádták egymást.
2. Tudták, hogy meghalnak, de nem beszéltek a halálról, nem vigasztalták egymást, nem mondtak reménykeltő szavakat, ösztönösen megérezték, hogy minden biztató szó most hazugság lenne, értelmetlen üres frázis, méltatlan hozzájuk. Berkesi András
3. Az ember összetalálkozik valakivel, aztán elválnak, és soha többé nem látják viszont egymást. És mégis fognak egymásra gondolni. Mint két falevél a szélben, amelyek összetalálkoznak, azután továbbrepülnek.
4. Két egymást igazán szerető lény nem arra vágyik, hogy együtt éljen, hanem hogy együtt haljon meg. Aldous Huxley
5. Nem voltak nagyra törő életcéljaik. Mindössze együtt akarták leélni az életüket. (...) Szerelmesek voltak egymásba, és barátok voltak. A sors is egymásnak teremtette őket, ahogy mondani szokás. Azonban a sors egy nap meggondolta magát, és új döntést hozott. Cecelia Ahern
6. Még amikor ölellek, akkor is kereslek! Hiába szorítlak magamhoz, bármilyen szorosan, sohasem vagy az enyém. (...) A kétgyökerû láng sohasem lesz egy, és két lélek és két test csak az út végén lesz Egy. Addig maradunk külön, te és én. Müller Péter
7. Sosem öleltelek, mégis érezlek. Sosem beszéltünk, mégis hallak. Sosem találkoztunk, mégis szeretlek.
8. A szerelemben két ember mindig együtt indul el. De sohasem együtt érkezik meg.
9. Egyikük sem szólt semmit, amikor megölelték egymást. A szavak néha nem mondanak eleget, a betûk és a nyelvtan mélysége nem volt elég ahhoz, hogy pontosan kifejezzék a szív érzéseit. J. R. Ward
10. Alig beszéltünk, s ha szóltunk egy-egy szót, halkan suttogtunk és a szívünk hallhatóan dobogott. Oly fenségesen komolyak voltunk, mint az égbe nyúló nagy hegyek és oly ártatlanok, mint az alvó gyermekek. A csókjaink holdfényből szőtt csókok voltak. És én úgy éreztem, hogy sohasem volt még a világon és nem lehet ezentúl sem soha a mienkéhez fogható boldogság... Herbert George Wells