Ugrás a tartalomra
Sötétben állunk néha, magunk se tudva, hogy kerültünk belé. Csak meresztgetjük a szemünket, csak tapogatódzunk, bizonytalankodunk. És a szívünk hüledez. - Merre? S véljük, hogy semerre. Csak tapogatódzunk. Lépünk. Meg-megállunk. Fejünk felett talán kőszikla csügg? Lábunk előtt talán farkasverem vagy szakadék tátong? Talán kígyóra lépünk? Szívünk remeg, mint a nyárfalevél. - Istenem!... De mennünk kell, hogy kijussunk valamerre. Hát lépünk, bizonytalankodunk tovább és tovább. Az iránytalanságban. Vakon. Dermedezve. Tapogatódzva. Szemünket olykor könny önti el. Szívünket olykor elszorítja az aggodalom. Aléldozunk. - Hova jutok?! S nem érezzük a sötétségben, a bizonytalanságban, a veszedelmek között, a Halál el-ne-csússz ösvényén, nem érezzük, hogy egy láthatatlan jóságos kéz van a kezünkön. Vezet.
Kapcsolódó idézetek
-
Sötétben tapogatózunk. Mindent megteszünk, hogy legyőzzük a gonoszt, különben elpusztít bennünket. Ha azonban az ember jelleme a sorsa, akkor ez a harc nem választás, hanem küldetés. Olykor ettől a súlyos tehertől mégis megbotlunk és felborul tudatunk törékeny rendje. Ekkor győzedelmeskedik bennünk a szörnyeteg és magányosan a szakadékba bámulunk az őrület groteszk vigyorgó ábrázatába.
-
El tudsz képzelni siralmasabb perceket, mint amikor besötétedik idegen helyen? Csak megyünk, megyünk előre (...) mintha álmodnánk. Belenézünk arcokba, melyeket még soha nem láttunk, és nem is látjuk őket többé soha. (...) Szívünk összeszorul, lábunk már botladozik, a lélek fél. Csak megyünk, mintha menekülnénk.
Guy de Maupassant
-
Az egész élet csak esés. Mi más lehetne? Végig a sötétben kell tapogatóznunk. Nem tudunk felállni, botladozunk. Jó irányba kell botladoznunk, így juthatunk előre.
-
A saját dolgainkban vakon tapogatózunk. Vágyaink, félelmeink, zsenge korunktól belénk plántált elvárásaink szûrőjén át látjuk a valót; ezen torzan felfogott valósághoz igazítjuk cselekedeteinket, amik így nem lehetnek mások, csak elhibázottak. Míg egy idegen számára nyilvánvaló, mi lenne a helyes út ügyünkben, mi a legjobb szándékkal követjük el ostobaságainkat, pusztulást, de legalábbis boldogtalanságot hozva ezzel saját fejünkre.
-
A legtöbb út valahogy ismerősnek tûnik. De voltaképp nem is az a rendeltetésünk, hogy ismerjük az utakat. Épp az a rendeltetésünk, hogy ne ismerjük őket. Nem azért születünk, hogy válaszokra leljünk, hanem hogy kérdéseket tegyünk fel. Az ember úgyszólván valami örökös sötétben tapogatózik, és csak ha nagyon szerencsés, akkor pillant meg néha egy-egy felvillanó fénysugárt. És csak nagy merészség vagy kitartás vagy ostobaság, avagy leginkább mindezek árán hagyhat olykor maga is egy-egy jelet!
Robert Seethaler
-
Előfordul, hogy néha az ember úgy vész el a kétségbeesés erdejében, hogy egy darabig észre sem veszi: eltévedt. Ameddig csak lehet, győzködi magát, hogy csak néhány lépésnyire tért le az ösvényről, bármikor visszatalálhat rá. Aztán újra és újra leszáll az éj, és fogalma sincs, hol van, merre jár. Ekkor már be kell ismernie: olyan messze kóborolt a kijelölt úttól, hogy már azt sem tudja, melyik irányban kel fel a nap.
Elizabeth M. Gilbert
-
Ha elveszítünk egy szeretett lényt, lelkünk egy része is meghal vele. Ilyenkor keserû magány kerít minket a hatalmába, mintha elhagyatott házba kerülnénk, és hiányérzetünk támad. Titokként őrizzük magunkban eltávozott szerettünk hiányát. Ez olyan seb, amely nem enyhül az idő múlásával, mindig újra meg újra felszakad. Olyan seb, amely még akkor is vérzik, miután begyógyul. Az ember azt hiszi, hogy többé nem tud majd nevetni, hogy soha nem lesz könnyû a szíve. Az élet folyása megváltozik. Olyan, mintha a sötétben tapogatózva araszolnánk előre, és közben nem látnánk, mi van előttünk, és nem tudnánk, merre haladunk.
Elif Safak
-
Van az úgy: megy az ember valahol, erdőben, vagy mezőn, és egyszer csak keresztúthoz ér. A környéket nem ismeri. Melyiken menjen tovább - nem tudja. De mennie kell. És olyan nehéz a választás, hogy a szíve is belesajdul az embernek. Fáj még akkor is, amikor továbbmegy. Azt gondolja: "Jó úton megyek-e? Hátha a másikon kellett volna?" Így van az életben is, azt hiszem, tudni kell, melyik utat válasszuk.
-
Álmodozunk, és szédülünk. Úgy érünk földet, hogy igazán el sem hisszük, hogy valaha lebegtünk. A fogadalmakat szétrágja a rozsda. Mégis újra kezdjük. Szívdobbanást érlelünk, kérés nélkül osztogatjuk. Elesünk. Egyedül legvégül mindig elesünk. Átlényegülünk. És valami ismeretlen oknál fogva, hiszünk. Nem bevallottan, de hiszünk.
Albert Tímea
-
Ha baj éri az embert, sohasem tudja pontosan, mivel néz szembe. Kénytelen sötétben tapogatózni. A rettegés falat von köré, akárhogy is próbál, azon nem láthat túl.