Előfordul, hogy néha az ember úgy vész el a kétségbeesés erdejében, hogy egy darabig észre sem veszi: eltévedt. Ameddig csak lehet, győzködi magát, hogy csak néhány lépésnyire tért le az ösvényről, bármikor visszatalálhat rá. Aztán újra és újra leszáll az éj, és fogalma sincs, hol van, merre jár. Ekkor már be kell ismernie: olyan messze kóborolt a kijelölt úttól, hogy már azt sem tudja, melyik irányban kel fel a nap.

Kapcsolódó idézetek

1. Az ember kétségbeesésében olykor épp a lényegről feledkezik meg, mint egy turistaútvonalról letérő kiránduló, elkalandozik, és nagyon nehezen talál vissza a helyes útra. Nikodém Vanda
2. Ha az ember eltéved, vagy elviszik, és maga sem tudja, hol van, akkor is van valahol. Csak éppen nem ott, ahol lennie kéne. Jodi Lynn Picoult
3. Van az úgy: megy az ember valahol, erdőben, vagy mezőn, és egyszer csak keresztúthoz ér. A környéket nem ismeri. Melyiken menjen tovább - nem tudja. De mennie kell. És olyan nehéz a választás, hogy a szíve is belesajdul az embernek. Fáj még akkor is, amikor továbbmegy. Azt gondolja: "Jó úton megyek-e? Hátha a másikon kellett volna?" Így van az életben is, azt hiszem, tudni kell, melyik utat válasszuk.
4. Sötétben állunk néha, magunk se tudva, hogy kerültünk belé. Csak meresztgetjük a szemünket, csak tapogatódzunk, bizonytalankodunk. És a szívünk hüledez. - Merre? S véljük, hogy semerre. Csak tapogatódzunk. Lépünk. Meg-megállunk. Fejünk felett talán kőszikla csügg? Lábunk előtt talán farkasverem vagy szakadék tátong? Talán kígyóra lépünk? Szívünk remeg, mint a nyárfalevél. - Istenem!... De mennünk kell, hogy kijussunk valamerre. Hát lépünk, bizonytalankodunk tovább és tovább. Az iránytalanságban. Vakon. Dermedezve. Tapogatódzva. Szemünket olykor könny önti el. Szívünket olykor elszorítja az aggodalom. Aléldozunk. - Hova jutok?! S nem érezzük a sötétségben, a bizonytalanságban, a veszedelmek között, a Halál el-ne-csússz ösvényén, nem érezzük, hogy egy láthatatlan jóságos kéz van a kezünkön. Vezet. Gárdonyi Géza
5. Az embernek saját maguknak kell megtalálniuk az utat az erdőben azoknak a kétes, zavaros térképfoszlányoknak a segítségével, amelyekbe betekerve születtek, vagy amelyeket útközben találnak itt vagy ott. Ezért van az, hogy mindannyian bolyongunk. Körbe-körbe járunk. Mellébeszélünk. Öntudatlanul is egymásba botlunk és azután elveszítjük egymást a sötétben, ahol az égi fénynek még távoli derengése sem látszik. Ámosz Oz
6. Éjjel, amikor az ember nem alszik, a gondok megsokszorozódnak, megnövekednek, ahogy halad előre az idő, úgy sötétülnek el a holnapok, a legrosszabb a nyilvánvalóval válik egyenlővé, többé semmi nem tûnik lehetségesnek, legyőzhetőnek, semmi sem tûnik megnyugtatónak. Az álmatlanság a képzelődés sötét oldala. Én ismerem ezeket a komor és rejtélyes órákat. Reggel az ember zsibbadtan ébred, addigra a katasztrófa-forgatókönyvek túlzássá válnak, a nappal eltörli az emléküket, felkelünk, megmosakszunk, és azt mondjuk magunkban, menni fog. Néha azonban az éjszaka előrevetít valamit, néha az éjszaka tárja fel az egyetlen igazságot: az idő múlik, és a dolgok soha többé nem lesznek olyanok, mint voltak. Delphine de Vigan
7. Gyakran elfelejtjük a döntéseink mögött álló okokat. Így fordulhat elő, hogy elveszettnek érezzük magunk az ok nélkül választott ösvényeken. Stéphane Garnier
8. Lehet, hogy olyan alattomosan vannak elrendezve a dolgok, hogy az élet egyik pillanatról a másikra tönkremehet? Anélkül, hogy az ember tudná, hogyan is? Szinte észrevétlenül? (...) Arról van szó, hogy az ember választ, és rosszul választ? Vagy hogy ugyanazon a régi ösvényen jár az ember, és nem is tudja? S aztán egyszer csak ott hever a szemétdombon. Ingmar Bergman
9. Lehet, hogy olyan alattomosan vannak elrendezve a dolgok, hogy az élet egyik pillanatról a másikra tönkremehet? Anélkül, hogy az ember tudná, hogyan is? Szinte észrevétlenül? (...) Arról van szó, hogy az ember választ, és rosszul választ? Vagy hogy ugyanazon a régi ösvényen jár az ember, és nem is tudja? S aztán egyszer csak ott hever a szemétdombon. Ingmar Bergman
10. Mindenki eltéved egyszer. Vannak, akik rossz vonatra szállnak, rossz helyen fordulnak be az úton, félrelépnek a sötétben, gödörbe esnek, rossz emeleten lépnek ki a liftből, vagy eltévednek az uszodában, amikor fáradtan keresik a partot a folyton mozgó emberfejek között. Minden eltévedés a káosz létét bizonyítja, a világ játékos-gonosz fintorral csavarodik egyet, ami kívül volt, az belülre kerül, ami belül volt, az lesz a különleges. Az ember előbb vagy utóbb megtanulja, hogy a valami, amit térnek nevez, értelem nélküli üresség csupán. Havasréti József