Száguldó gondolataim megtorpannak. Tanácstalanul egy helyben állnak. Olyan érzésem támad, mint amikor elhajtok valami mellett, és később ugyan nem tudom, hogy mit láttam szemem sarkából, de érzem, hogy fontos.

Kapcsolódó idézetek

1. Néha elveszek a saját gondolataimban. Ilyenkor úgy érzem, mintha sárban gázolnék.
2. A gondolatok gyakran viselkednek úgy, mint a bumeráng: elindulnak valamerre, de azután máshol kötnek ki. Giorgio Parisi
3. A dolgok jönnek, aztán mennek hirtelen, És néha elvisznek magukkal arra az útra, Ahol az érzelmek laknak, nem az értelem. Tankcsapda
4. Valami hajszol engem. Mintha mindig elszalasztanék valamit. Utánakapok, megszerzem, és akkor kiderül, hogy nem volt semmi. És én megint másvalami után kapkodok. Előre tudom, hogy ugyanúgy végződik majd az is, mint a másik, de nem bírom kihagyni. Hajszol, üldöz, aztán egy ideig elfoglal, de megint csak elhagy, és marad az üresség; olyan ez, mint az éhség, mindig újra elfog. Erich Maria Remarque
5. Képtelen vagyok felmondani, amit hat nappal korábban tanultam. Megpróbálok néhány foszlányt megragadni, de a mondatok összeütköznek a fejemben, és a gondolatok belevesznek a homályba. Mintha a vizet akarnám megfogni, úgy folynak ki az ujjaim között, és én szomorúan nézem, ahogy eltûnnek. Gulbahar Haitivaji
6. Szeretném egyszer látni kívülről, föntről, hogy miféle settenkedő módban, milyen kacskaringós utakon érkezik el hozzám az a pillanat, amikor - sokszor mélyen fájdalmas élményként, de mégis visszavonhatatlanul - lemondok valamiről, feladok valamit, talán legpontosabban úgy mondhatom, hogy elveszítek valamit.
7. Nem tudom szavakkal kifejezni az elmémben tomboló gondolatokat. Ezek, mint a hívatlan vendégek, kilépnek legmélyebb önmagamból, és mint gyógyíthatatlan daganatok, hirtelen szétrobbannak, beárnyékolva azokat az álmokat, amiket oly hosszú ideig dédelgettem. Érzem az emlékek lassú gyaloglását bennem.
8. Olyan, mintha üres lenne az agyam, mintha a körülöttem lévő világ hirtelen jelentéktelen, semmitmondó és jellegtelen volna. Nem érzékelem valóságosnak az embereket magam körül. Csak statiszták egy filmben, nem fontosak, nem lendítik elő a történetmesélés szálait, nem avatkoznak bele a cselekménybe, bámészkodnak, nézelődnek, jönnek-mennek, élnek, ki-ki a saját ritmusában, arccal előre, szomorúan, vidáman, vagy épp közönyösen. Nem számítanak. Nincs hangjuk, nincs kiterjedésük. Abban sem vagyok biztos, léteznek-e egyáltalán. Mint ahogy abban sem, én létezem-e. Csak lebegek, mint egy céltalan kísértet, aki nem találja a helyét a földi valóság és a túlvilág között. Szentesi Éva
9. Az élet simán és kellemesen zajlik, és akkor egyszerre csak valami kizökken. A zökkenő lehet valami apróság is. De vannak súlyos esetek is. Ilyenkor jössz rá, hogy okosabb, ha egy pillanatra megpihensz, és elgondolkozol azon, mit is csinálsz, mik a fontos dolgok az életedben, és ami a legfontosabb, gondold végig, merre tartasz.
10. Néha úgy érzem, perifériára szorultam. Elmegy mellettem az élet, mindenki babákkal, gyerekekkel veszi körbe magát, mindenkinek más lesz a prioritás, én meg itt ragadtam, mint valami furcsa különc, aki lehet, nem is jó semmi fontosra. Furcsa innen figyelni az élet menetét, olyan, mintha a sor mellett menetelnék. Szentesi Éva