Gulbahar Haitivaji

Mennyi megaláztatást, igazságtalanságot és egyenlőtlenséget kell átélni ahhoz, hogy az ember az asztalra csapjon, és felkiáltson: Ebből most már elég!?

Képtelen vagyok felmondani, amit hat nappal korábban tanultam. Megpróbálok néhány foszlányt megragadni, de a mondatok összeütköznek a fejemben, és a gondolatok belevesznek a homályba. Mintha a vizet akarnám megfogni, úgy folynak ki az ujjaim között, és én szomorúan nézem, ahogy eltûnnek.

A rövid távú memória a legjobb szövetséges, egyszersmind a legrosszabb ellenség.

Rettenetes érzés, amikor olyanok, akiket a világon a legjobban szeretsz, miattad szenvednek.

Az emberi jogok háttérbe szorulnak az országok gazdasági és társadalmi fejlődésének javára.

Az emlékeink nélkül olyanok vagyunk, mintha halottak lennénk.

Ugyanúgy, mint a színházban, ahol a lámpaláz megszûnik, amikor elhangzik a színre lépésedet megelőző utolsó mondat, mert tudod, hogy most a te pillanatod érkezett el, most te lépsz a reflektorok fénykörébe, és ezt már semmi sem akadályozhatja meg, a nevem elhangzásakor egyszerre minden félelem elszállt belőlem. Már nem éreztem semmit. A testem merev, kemény fadeszka volt, amelyről visszapattant a bíró minden puskagolyója.

Rettenetes pillanatokban az ember nem tudja, mit gondoljon, már azt se tudja, mit érez. A kitörő nevetés ilyenkor olyan jót tesz, mint amikor végre friss levegőt lélegezhetünk be.

A kihallgatások egy sakkjátszmához hasonlítanak. Mindkét játékosnak - a rendőrnek és a fogolynak - vannak gyalogjai, futói, huszárjai, bástyái, van királynője és királya. Ezeket egy bizonyos stratégiát követve mozgatják, amely az ellenfél figuráinak mozgását figyelembe véve alakul ki. Persze a rendőr előnyös helyzetben van, és azt gondolja, hogy ezáltal meg fogja nyerni a játszmát. De ahogy növekszik a kihallgatások száma, a fogoly egyre jobban képes ellenfele következő lépését előre látni. Kiismeri a rendőr fortélyait, nem esik bele az általa állított csapdákba.

Reménykedni kezdtünk a változásban, amit minden fiatal generáció szeretne megélni abban az országban, ahol egzisztenciát épít magának.

Néhány napja egyensúlyozó mûvészként billegek a boldogsághoz vezető vékony kötélen, amely bármelyik pillanatban elszakadhat.

Ellentmondásos hangulatok, zavaros érzelmek között ingadozom, rám telepednek, majd néhány perc múlva elszállnak. Az agyam már csak egy szürke szivacs, amit olyan sokszor kicsavartak, hogy nem tartja meg a gondolatokat.

A hazugság rossz szájízt hagy maga után.

A főzéshez türelem és precizitás szükségeltetik, akárcsak a többi háztartási teendőhöz.

Nálunk soha nem kérdezik a vendégtől, hogy meddig marad, legyen az testvér, unokatestvér vagy egy ismeretlen. Akit meghívtunk magunkhoz, az otthon van nálunk. Azt mondani sem kell, hogy mindig lesz számára elég ennivaló és természetesen ágy meg tiszta ágynemû. Addig maradhat, amíg a kedve tartja, ugyanis a házigazda számára megtiszteltetés, hogy vendégül láthatja őt.

Az élet megpróbáltatásai összehozzák a családot.

Nem bírsz a végtelenségig harcolni az agymosás ellen, hiába hiszed az ellenkezőjét. Egyszer méltó ellenfele tudtál lenni, de utána már hatni kezd benned. Elhagy minden vágy és minden érzelem. Milyen lehetőségek közül választhatsz? Lassú és fájdalmas süllyedés a halál felé, vagy a behódolás. De ha csak megjátszod a behódolást, ha színleled, hogy te vagy a gyengébb a rendőrökkel folytatott pszichológiai kötélhúzásban, akkor meg tudod őrizni elmédben a tisztánlátás néhány felvillanó szikráját, amely emlékeztet arra, hogy ki vagy te.