Tudat alatt talán egy esti hírmûsorban reménykedünk, ahol bemondják, hogy beállt a világbéke, nélkülünk is helyrejött mindaz, amit mi magunk teremtettünk. Közben pedig félünk, mert lelkünk mélyén tudjuk, hogy nélkülünk, a mi döntésünk nélkül nem fog menni. Tudjuk, hogy döntenünk kell, ám súlytalannak érezzük magunkat. Keressük a boldogságot, és titkon azt reméljük, képesek leszünk függetleníteni magunkat a reménytelennek tetsző külvilágtól. Akkor is így teszünk, amikor már tudjuk, ez a külvilág mi magunk vagyunk.

Kapcsolódó idézetek

1. Szelíden, halkan, de sûrûn emlékeztessük önmagunkat arra, hogy igazi tudatunkban csak Isten gondolatai vannak: a szeretet és a béke gondolatai. Ha más gondolatok is megjelennek, azokat magunk fabrikáltuk önmagunknak, tehát el is engedhetjük őket magunktól. Ez nem jár küzdelemmel: csupán azt kell felismernünk, hogy jobb, ha boldogságunk van, mint ha igazunk. Ezek a másféle gondolatok, az ítéletek és igazolások okozzák a tévhitet, hogy jelentősége van annak, amit a fizikai érzékszerveink közvetítenek nekünk. Ezek a gondolatok teremtenek körénk olyan világot, amelyben halálraítéltként élünk; olyan világot, amely tele van kétségbeeséssel és tragédiával; olyan világot, amelyben állandóan fenyeget a veszély, hogy megtámadnak vagy elhagynak bennünket; olyan világot, amelyben különbözünk egymástól és Istentől. Csakhogy az ilyen világ nem valóságos.
2. Amikor megtaláljuk magunkban a békét, az én békéjét, akkor körülöttünk is kialakul ez a békés állapot. Nagyon fontos, hogy mi magunk ott belül tudjuk, felismerjük, hogy a belső békénket nekünk kell megtalálnunk, ne várjuk kívülről a segítséget, ne higgyük, hogy egyszer csak majd magától lesz olyan, hogy világbéke, hanem fel kell ismernünk az erőnket, és hogy mi a mi szerepünk a világbéke elérésében.
3. Kérdezzük meg az emberektől, hogy mit akarnak az élettől. A válasz egyszerû. Boldogságot. Talán ez az elvárás, habár pont az, hogy boldogok akarunk lenni, tart távol attól, hogy azok legyünk. Talán minél többet próbálkozunk, és jobban akarjuk a boldogságot, annál bizonytalanabbak vagyunk, hogy megtaláljuk-e. Elérjük azt a pontot, hogy már fel se ismerjük önmagunkat. Ehelyett csak mosolygunk. Iszonyúan próbáljuk annak a boldog embernek mutatni magunkat, akik lenni akarunk. Míg végül be nem ugrik, hogy mindig is ott volt. Nem az álmainkban vagy a reményeinkben, hanem a tudásban, a kényelemben. Az ismertben.
4. Miközben ilyen vagy olyan módon mindenki boldog akar lenni, nagy különbség van a törekvés és az eredmény között. Ez az emberi lények tragédiája. Félünk a szenvedéstől, mégis afelé rohanunk. Boldogságot akarunk, de elfordulunk tőle. Sokszor épp azok az eszközök, amelyek a szenvedést hivatottak enyhíteni, csak olajat jelentenek a szenvedés tüzére. Hogyan lehetséges ilyen tévítélet? Úgy, hogy össze vagyunk zavarodva, miként kezdjünk neki. Önmagunkon kívül keressük a boldogságot, miközben az alapvetően egy belső létállapot. Ha külső körülmény lenne, örökké elérhetetlen lenne a számunkra. A vágyaink korlátlanok, a világ fölötti uralmunk pedig korlátolt, átmeneti, és meglehetősen gyakran illuzórikus. Matthieu Ricard
5. Az ember kényszeres vágyat érez arra, hogy megismerje a körülötte lévő világot és annak összefüggéseit, rendet rakjon a káoszban - vagy legalábbis fenntartsa magában annak illúzióját, hogy érti a világ mûködését. Ugyanis erre van szükségünk ahhoz, hogy magabiztosan mozogjunk a világban, és úgy érezzük, irányítjuk a saját életünket. Krekó Péter
6. Ha megváltoznak az emlékeink, mi is velük változunk. Tulajdonképpen ezért a reményért érdemes hazudni magunknak. (...) S mikor már azt hisszük, megmenekültünk, még mindig velünk fut a tudattalanunk, az a lelki részünk, ami mindent megőriz, amitől szabadulni szeretnénk. Popper Péter
7. Általában azt várjuk az élettől, hogy megadja mindazt, ami után vágyunk, hogy a gondok maguktól megoldódjanak, és hogy az események örömöt okozzanak, éppen elegendőt ahhoz, hogy boldogok legyünk. Mindig magunkon kívül keresünk: kint szeretnénk megtalálni elégedettségünk forrásait, és azokat a dolgokat is, amelyekre ráfoghatjuk hibáinkat és szenvedéseinket. Így az alapján ítéljük örömöt adónak vagy elszomorítónak a dolgokat, az embereket vagy az eseményeket, hogy azok mennyire igazodnak nézeteinkhez illetve életfelfogásunkhoz.
8. Először az ember megérti, hogy szenvedései jórészét maga okozza szükségtelenül. Másodszor ennek az okait keresi saját életében. Keresni annyi, mint bízni önmagunkban, hogy képesek vagyunk véget vetni a szenvedésnek. Végül felébred a vágy, hogy utat találjunk a békéhez, mert minden, ami él, boldogságra vágyik. Mind szeretné megnyerni saját legtisztább lényét. Tendzin Gjaco
9. A világon sok olyan dolog van, ami felett nincsen hatalmunk: földrengések, árvizek, valóságshow-k. De a döntés sokszor a mi kezünkben van, legyen szó megbocsátásról, önzetlenségről vagy újrakezdésről. Mert csak egyvalami tudja kiûzni a magányt az életünkből, a szeretet, a szeretet minden formája. Reményt ad, hogy bízzunk az újévben. Számomra erről szól a szilveszter éjjel, a reményről és persze a bulizásról.
10. Az egész élet nem más, mint egy sor be nem fejezett epizód. "Sötétben élünk, megtesszük, amit megtehetünk, odaadjuk, amit odaadhatunk. A kétely a kínszenvedésünk, és a kínszenvedés a sorsunk..." A végét, a végét de jó volna tudni... Ezért hiszünk Istenben vagy a mágiában vagy bármiben, amiben hinni lehet. Truman Capote