Ugrás a tartalomra
Valamikor réges-régen élt egy átkozottul fura madár. Főnixnek hívták. Néhány száz évenként máglyát rakott, s azon elégette önmagát. Első unokatestvére lehetett az embernek. De valahányszor elégette magát, hamvaiból újjászületett. Úgy látszik, mintha ugyanezt csinálnánk mi is, újra meg újra. De mi tudjuk, amit a főnix nem tudott. Azt ugyanis, hogy istenverte ostobaságot cselekszünk. Minden istenverte ostobaságról tudunk, amelyet sok ezer év óta véghezvittünk. Amíg pedig tudunk róla, hisz itt van körülöttünk, láthatjuk, addig van remény arra, hogy egyszer abbahagyjuk ezt az átkozott máglyarakást, s azt, hogy a közepébe ugrunk.
Kapcsolódó idézetek
-
Fönt a hegyekben, ahol éltünk, mókust fogott egyszer egy szénégető. Ketrecet is csinált hozzá, faketrecet. Úgy hozta el nekem. Kicsi voltam még akkor, nem tudtam, mit jelent a ketrec. Nagyapám mondotta meg, aki juhász volt a legelőkön. A ketrec, mondotta, elzárja a teremtényt az Istentől. Elzárja tőle az életet. A napot, a szelet, a fákat, az egész világot. Aki ketrecben él, az olyan, mintha nem is élne. Vagy még rosszabb annál. A ketrec az ördög találmánya, mondotta nagyapám. És én kiengedtem a mókust még azon a napon, amelyen a szénégető hozta.
Wass Albert
-
Vannak szavak, amelyek örök érvényûek, eltemethetjük, elégethetjük őket, de az a sorsuk, hogy újjászülessenek, mint főnixmadár a hamvaiból.
-
Vannak szavak, amelyek örök érvényûek, eltemethetjük, elégethetjük őket, de az a sorsuk, hogy újjászülessenek, mint főnixmadár a hamvaiból.
-
Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörû, fénylő, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi. Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. (...) A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat. De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt. (...) És azt gondolta: "Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem." A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába, és fogoly lett. A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. (...) Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni a létének értelmét, és lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását, és megcsúnyult. (...) Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között. (...) A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét, és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá. "Miért jöttél?" - kérdezte a halált. "Hogy újra együtt repülhess a madaraddal" - felelte a halál. "Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele."
Paulo Coelho
-
A félelem olyan, mint a főnix. Végignézheted, ahogy hamuvá ég, akár ezerszer is, mégis visszatér.
Leigh Bardugo
-
A fájdalom a por, melyből a főnixmadár feltámad, benne kezdődik az újjászületés. Életet lehel az élő halottakba. Megtanít rá, hogy nem létezik abszolút igazság és abszolút hamisság. Megtanítja az élőknek, hogy ne legyenek biztosak semmiben, amit ismernek.
-
Minden ember szívében van egy féreg, s az szörnyû pusztításba kezd, mihelyt felébred. A puhány emberben sosem ébred fel ez a féreg, vagy csak nagyon ritkán, és akkor is alighanem azért, hogy ásítson, és aludjon tovább; az a fajta ember az ilyen, aki tízszer megbotlik mindennap ugyanabban a kőben, haragszik, és káromkodik, de ne adj isten, hogy arrébb tegye a követ; vagy ha nyikorog az ajtaja, megelégszik egy "átkozott ajtó" kiáltással, de meg nem kenné, hogy ne nyikorogjon. Az az ember, akit az Isten maga sem tudja, hogy mire teremtette, de bizonyos, hogy a hét végén teremtette, amikor agya már fáradt volt a véghezvitt mindenféle csodálatosságoktól.
Panait Istrati
-
Vannak olyan különös időszakok ebben a furcsán zûrzavaros históriában, amit életnek nevezünk, amikor az ember az egész világmindenséget egyetlen nyers ugratásnak látja, bár a tréfa szellemességét alig-alig fedezi fel, és nagyon erős a gyanúja, hogy az ugratás az ő rovására történt. De semmi sem csüggeszti el, és semmi sem látszik vitára érdemesnek. Felhabzsol minden eseményt, minden hitet és vallást és rábeszélést, minden kemény látható és láthatatlan dolgot, bármilyen bütykös is az (...). Ami pedig a kisebb nehézségeket és bajokat illeti, váratlan szerencsétlenségek jelentkezését, élet és testi épség veszedelmét; mindezt s magát a halált is, csupán huncut, jóindulatú ütögetésnek és vidám hátba veregetésnek érzi, amit a láthatatlan és megmagyarázhatatlan öreg tréfamestertől kapott.
Herman Melville
-
Néhány százezer évvel ezelőtt csak állatok és növények voltak a világon, ember nem, s a rendszer tagadhatatlanul jól mûködött, még jobban, mint az emberrel együtt. De a nagy veszély abban rejlik, hogy fajunk kipusztítja magát, és még sok más élőlényt is magával ránt, és ez már erkölcstelen!
Konrad Lorenz
-
Az emberben gyorsan változik minden; mire észbe kap, már nagyra nőtt a bensejében valami félelmetes féreg, amely zsarnokian magába szív minden életnedvet.
Nyikolaj Vasziljevics Gogol