Guido Tonelli

Egy olyan anyagi világban, ahol a végtelenségig ismétlődő időciklusokat követő természet az uralkodó, elviselhetetlen gondolat, hogy az egyes egyénekből nem marad semmi.

Amikor anyagra gondolunk, főként a szervetlen anyagot értjük rajta, azaz valamilyen tehetetlen és meglehetősen terméketlen dolgot képzelünk el. Beleesünk abba a csapdába, hogy igencsak elbizakodottan úgy tekintünk magunkra, mintha mi valami olyan anyagból állnánk, aminek semmi köze sincs a közönséges anyaghoz, és egy egészen másfajta, sokkal "nemesebb", "lélekkel megáldott" matériából lennénk.

Noha a hihetetlen fejlődésnek köszönhetően elődeinknél jóval hosszabb ideig és nagyobb kényelemben élhetünk - még mindig kísért bennünket a bensőnkből fakadó törékenység tudata. Egy apró vírus, egy váratlanul elpattant kis véredény, egy, a végtelen osztódás során megbolondult sejtcsoport egyaránt ijedelmet okozhat vagy félelmet kelthet.

A természeti jelenségekkel ellentétben - amelyeknek ciklikus váltakozásaiban a halál és az újjászületés követi egymást - egyéni életünk egy megszakadó egyenes vonalhoz hasonlítható: volt kezdete, majd néhány útszakaszt követően többé-kevésbé hirtelen vége szakad, és örökre a semmibe vész. Az idő múlik, és vele együtt az élet is kérlelhetetlenül kicsúszik a kezünk közül.

"A minden semmibe veszhet" félelmetes érzése a legtehetségesebbeket halhatatlan mûvek alkotására vagy emlékezetes tettek végrehajtására ösztökélte, abban a reményben, hogy az emberek évezredekig fognak emlékezni rájuk. A mûvészet számos, még ma, évszázadokkal később is csodált remeke, valamint a gondolkodás legmélyebbre hatoló eredményei ennek a nagyon is emberi félelemnek nagyszerû gyümölcsei.

Bizonyos értelemben sosem a "jelen-jelenben" élünk, hanem egy körülbelül fél másodperces múltban, amelyre agyunk emlékszik, és amelyet feldolgoz.

A múlt kígyóként tekeredhet rá a jelenre, és olykor mérget fecskendezve belé, könyörtelenül megmarja.

Mindenki számára nyilvánvaló, hogy a jelenben velünk történő események mindig befolyásolják, néha pedig meg is határozzák a jövőnket. Ennek azonban gyakran épp az ellenkezője igaz, például akkor, amikor olyan váratlan esemény történik, ami látszólag meghiúsítja a jövővel kapcsolatos terveinket. Néha utólag jövünk csak rá, hogy az a múltbeli, egykor igazi szerencsétlenségnek tartott esemény valójában korábban elképzelhetetlen célok megvalósítását tette lehetővé számunkra.

Az ipari forradalom eljövetele az idő diadalát jelentette, amely mindenütt jelenvalóvá vált, és áthatotta az élet minden területét: a munkahelyeken tagolta a nap ritmusát, meghatározta a munkásoknak biztosított szüneteket és a béreket, sőt szabályozta és pontosan körülhatárolta a feltöltődésre vagy a kikapcsolódásra szánt időszakokat is. Az emberek, akik arról álmodtak, hogy "bekasztlizzák" Khronoszt, az Időt, rémülettel döbbentek rá, hogy valójában csak saját magukat vetették fogságba.

Minden az órák milliárdjai által meghatározott ritmusra mozog. Nem akkor kelünk ki az ágyból, amikor tökéletesen kipihentük magunkat, hanem abban a pillanatban, amikor megszólal az ébresztőóra; nem azért veszünk magunkhoz táplálékot, mert megéheztünk, hanem mert látjuk, hogy elérkezett az étkezés ideje; nem azért fekszünk le, mert fáradtak vagyunk, hanem mert az idő már indokolttá teszi, hogy nyugovóra térjünk. A modern társadalomban Khronosz teljes diadalát üli.

A tiszta éjszakákon fölénk magasodó, impozáns csillagos égbolt költők számos nemzedékét megihlette, ám az nem más, csak egy mesés illúzió. Mint ahogy gigantikus méretû optikai csalódás az égitesteknek az ókorban csillagképekké összerakott, rendezett, a nagy mitológiai történeteket még ma is visszhangzó halmaza is. A Szíriusz, az éjszaka legfényesebb csillaga valójában két, a Naptól 8,6 fényévnyire egymás körül keringő csillagból álló rendszer. A Deneb, a Hattyú csillagkép fő csillaga 2600 fényévre ragyog, míg a Sarkcsillag (Polaris, Alpha Ursae Minoris), a Kis Medve csillagkép legfényesebb csillaga mintegy 323-433 fényévre van tőlünk. Az ennyire különböző távolságokban elhelyezkedő égitestek a múltban, eltérő időpontokban bocsátották ki a szemünkkel ma ugyanabban a pillanatban érzékelt fényt. Az éjszaka sötétjében tehát rekonstruálunk egy képet, az időben több ezer év különbséggel lezajlott események teljesen mesterséges szuperpozícióját. A csillagos égbolt bámulatos leképzése egy valóságnak, amely sokkal bonyolultabb annál, mint ahogyan számunkra megjelenik.

A természet szigorú hierarchikus struktúra szerint szerveződik: a kvarkok lényegtelenek, ha a fehérjék háromdimenziós szerkezetét akarjuk megérteni, az atomok pedig csak elterelik a figyelmünket, ha azt kell kiszámítanunk, milyen gyorsan kell átkelnünk az úttesten, hogy ne gázoljanak el bennünket az autók. Magyarán, akkor is fontos információkat nyerhetünk a bennünket körülvevő anyagi testekről, ha belső állapotuk számos részletét figyelmen kívül hagyjuk.

Ugyanazok a mechanizmusok, amelyek lehetővé teszik az életet, megpecsételik a sorsát is, mivel előidézik az elhasználódást, az öregedést, és végül elvezetnek a halálhoz.

Csak az tudja uralni az időt, aki rajta kívül él.

Bármilyen áldozatot meghozunk, hogy elnyûtt arcunknak és testünknek örök frissességet kölcsönözzünk, és eltöröljünk minden, az elkerülhetetlen sorsunkra emlékeztető jelet. (...) Szeretnénk, ha az évek fokozatos múlásával egy fiatalabb és üdébb arc nézne vissza ránk a tükörből. Arról álmodozunk, hogy képesek leszünk lassított felvételben visszafelé lejátszani életünk filmjét. Így aztán nyugtalanító külsejû egyének mászkálnak közöttünk: az öregedés jegyeinek elrejtése érdekében maguknál az eltitkolandó ráncoknál és szépséghibáknál is rémesebb eszközökkel álcázzák azokat.

Létezésünk ideje, bármennyit is aggodalmaskodunk miatta, ajándék: mindenféle ellentételezés nélkül kapjuk, mégpedig anélkül, hogy bárki bármit is kérne érte cserébe. Hosszától függetlenül olyan örökség ez, amely feltétel nélkül lett ránk bízva. Mindannyian felpanaszoljuk az idő múlását, és szorongunk a gondolattól, hogy létezésünk túl hamar véget érhet. De mindeközben elfelejtjük: semmit sem kellett tennünk azért, hogy belépjünk az egymást követő nemzedékek idősorába.

A nagy kérdések, amelyekkel a fizika találja szemben magát, ott vannak mindannyiunkban, az őseredeti kíváncsiság pedig még ott izzik valamennyiünk lelkében.

Igaz, az egyenletek nem rendelkeznek a költői nyelv felidéző erejével, de a modern kozmológia elgondolásai hallatán még ma is eláll a lélegzetünk.