Téma
Álmodozás idézetek
-
Micsoda gondolatból alkothatta Isten a virágot? Hiszen ha csak bezöldíteni akarta a földet, csupa fûvel is bezöldíthette volna. De mennyi szép virágot vegyített a fû közé! A pirinkó nefelejcstől mind a rózsáig mennyi ezer és ezerféle alakú és színû virág nyílik mindenütt, ahol emberi láb nem tapossa el! A rózsa talán mégis a legszebb. De a liliom meg csupa rejtelem. Honnan veszi a liliom azt a csodás tisztaságú fehérségét? A földből? A föld fekete. És miért szeret elrejtőzötten élni? Ha útfélre ültetik, soványka marad, fejletlen. Ha félreültetik a kert zugába, nemes, szép formában magasra növekedik. Levele szélesebb, zöldebb, virága nagyobb. Miért? És nappal zárva van az illata. Mintha titkolná a keble kincseit. Közel kell hajolni hozzá, közeles-közel, hogy valamit érezhessünk a leheletéből. Ám éjjel, sötétben, a csillagok csöndességében ébren van az az egy virág. A fehérsége szinte fénylik a sötétben, és édes-finom illattal árasztja el a kertet. Mért titkolódzik nappal? Miért illatozik éjjelen? Mért fehérebb? illatosabb más virágoknál? Gárdonyi Géza
-
Emlékszel arra az estére, amikor megismerkedtünk, és örök barátságot "esküdtünk" a kertetekben? Azt az "esküt" meg is tartottuk, azt hiszem... soha nem esett köztünk egy hangos szó sem, de még csak össze sem zördültünk soha. Sosem felejtem el azt a borzongató érzést, ami elfogott, amikor megmondtad, hogy szeretsz. Egész gyermekkorom magányosan, szeretetre éhesen telt el. Csak most kezdek rájönni, milyen magányos, szeretet után sóvárgó lehetett a szívem. Senki sem törődött velem, senkinek sem voltam fontos. (...) És aztán találkoztam veled. Te nem is tudod, mit jelentett nekem a barátságod. Itt és most szeretném megköszönni, drágám, azt a szívből jövő, forró szeretetet, amit mindig is kaptam tőled. Lucy Maud Montgomery
-
Ahol anyu csak porfogó, dohos öreg könyveket látott, én ott megnyugvást és lehetőséget találtam. A történetekben megbúvó távoli helyszínek ott voltak mellettem elérhető közelségben: jobb világok, ahol a törekvéseket siker koronázza. Ragaszkodtam hozzájuk, ahogy egy ereklyéhez vagy az imádsághoz a zarándok.
-
Belefigyelek a némaságba. Olyan ez nekem, mint gyermekkorom tengeri kagylóinak súgása. Zöld lomb és barna avar, nedvesség, csend. A természettől egységbe kovácsolt környező vad világban bogarak, rovarok kapaszkodnak, kúsznak számomra ismeretlen céljaik felé. Szeretek így nézelődni, elmélkedni, érezni a vadon szívverését, hallgatni a csend valóságos szimfóniáját. Erdő iránti szerelmem írja ehhez a kottákat. Olvasni, átérezni, most még csak én tudom.
-
Érdekes, hogy az ember egyszer csak abban a városban akarna lakni, amelyikben dolgozik. Lakást szeretne, gyereket, legalább egy kutyát. Vacsorát akar főzni, és bevásárolni a hétvégeken. Inget akar mosni és gyerekruhát, és menthetetlenül elveszti az eszét, amit addig sem racionális problémamegoldásra használt. Sándor Erzsi
-
Te vagy a szépség, te vagy a kedvesség, te vagy védelmezőnk, őrállónk és oltalmazónk; te vagy az erősség, te vagy az enyhülés. Te vagy a reményünk, te vagy hitünk, te vagy a szeretetünk, te vagy minden édességünk, te vagy a mi örök életünk: Nagy és csodálatos Úr, mindenható Isten, irgalmas üdvözítő. Assisi Szent Ferenc
-
Az eső csillogó, óezüst függönnyé sûrûsödött. A bokrok illatoztak. Erősen és hálásan párállott a föld. (...) Az éjszaka létezett csupán, az hullatta esőjét a csillagokból, titokzatosan és termékenyítően ostromolta a kőváros fasorait és ligeteit, virágok milliói tárták felé színpompás szemérmüket, hogy magukba fogadják, ágak várták kitárt karokkal, a víz pedig benyomult a földbe, hogy ott majd fekete péppé keveredve egyesüljön a rá váró gyökerek millióival; az eső, az éjszaka, a természet, a növekedés, minden-minden létezett, és fittyet hányt pusztulásnak, halálnak, gonosztevőknek, hamis szenteknek, győzelemnek vagy vereségnek, ők voltak csak; mint évről évre, mindöröktől fogva, és ezen az éjszakán végre részévé lehetett mindennek ő is, felpattant a burok, tagjait nyújtóztatta az élet, az áhított és áldott élet! Erich Maria Remarque
-
De a rendesen élő, józan ember sosem esik kétségbe. Elveszti a vagyonát: ez olyan kemény csapás, hogy egy pillanatra beletántorodik. De már szedi is össze az erejét, a sérelem maga készteti, hogy talpra álljon, hogy segítsen magán, cselekvéssel vigasztalódik. Nagybeteg lesz: de van benne türelem; amit nem lehet meggyógyítani, azt is elviseli. Fájdalom taglózza le, vonagló tagjait görcs rángatja: ő viszont a remény horgonyába kapaszkodik. A halál a legkedvesebbtől fosztja meg, gyökerestül tépi ki, szaggatja szét a hajtást, melyre érzelmei rátekeredtek: komor gyász, borzalmas seb. Ám virrad a reggel, betekint a vallás az elhagyott ház ablakán, és azt mondja: majd egy másik világban, más életben újra találkozol a kedvessel. Charlotte Bronte