Ugrás a tartalomra
Belefigyelek a némaságba. Olyan ez nekem, mint gyermekkorom tengeri kagylóinak súgása. Zöld lomb és barna avar, nedvesség, csend. A természettől egységbe kovácsolt környező vad világban bogarak, rovarok kapaszkodnak, kúsznak számomra ismeretlen céljaik felé. Szeretek így nézelődni, elmélkedni, érezni a vadon szívverését, hallgatni a csend valóságos szimfóniáját. Erdő iránti szerelmem írja ehhez a kottákat. Olvasni, átérezni, most még csak én tudom.
Kapcsolódó idézetek
-
Imádom a természet csendjét. Ez nem némaság, hanem maga az eleven nyugalom, aminek megvan a sajátos zenéje. És ez csodálatos. Élvezem a természet közelségét. Persze az is öröm, amikor kifogok egy halat, elejtek egy vadat. De nem a zsákmányszerzés motivál, hanem a természetben való jelenlét. Az az élmény, hogy ennek a világnak én is része vagyok. Tudok örülni egy tenyérnyi jászkeszegnek is, amit nyilván vissza kell dobni. És lehet hogy egész nap nem sütöm el a puskám, de ha már öt szarvasbikát látok együtt, nekem az is elég trófea.
-
Az erdők nyugalma a létezésem része lett. És valóban, ha behunyom a szemem, olykor át tudom változtatni a hangos társalgás vagy a forgalom zaját a páviánok vagy csimpánzok kiáltozásává, a szél zúgásává az ágak közt, vagy a tengerparton megtörő hullámok harsogásává. Ajándék, hogy rendelkezem ezzel a képességgel, amit az erdőtől kaptam, és amiért mélységesen és végtelenül hálás vagyok.
Jane Goodall
-
Az erdőket ezerféle hang tölti be. Madarak csicseregnek, békák vartyognak, tücskök ciripelnek és szél susog a fák levelei között. Ebben a soha el nem hallgató koncertben megszólalnak fenyegetések, hízelgő szólamok, vészjelzések és nászszertartások hangjai. Egy elpattanó gally reccsenésétől megriadt mókus felszalad a fára, a madarak egymást hívogatják. Az állatok a számtalanféle hangra reagálva szüntelen mozgásban vannak, és közben maguk is hangokat keltenek, hozzájárulva a roppant kakofóniához. Ám míg az erdő recseg, csivitel, surrog, zörög és susog, a növények csak hallgatnak, és mintha tudomást sem vennének az egész hangzavarról. Vajon valóban süketek az erdő lármájára? Vagy csak mi nem észleljük a reakcióikat? (...) A növények valószínûleg nagyon is reagálnak a hanghatásokra.
Daniel Chamovitz
-
Valami vinnyog... Kint vagy idebenn?
Egy gazdátlan kutya? Vagy a szivem?
Egy hang nyüszít bennem órák során át,
meg-megszakítja együgyû sirámát,
majd újrakezdi... Mért zokog vajon
e táguló s szûkülő fájdalom?
(...)
Vadállatot gyötörhet így a honvágy,
mely ketrecébe hozza zöld vadonját.
Minden árva élőlény így vonít,
ha érzi, hogy elvesztett valamit,
s legfojtogatóbb akkor lesz magánya,
amikor a sosem-voltat kivánja.
Kálnoky László
-
Annál jobb érzés nincs, mint amikor egy jó kis szalonnasütés után lefekszem a mohára és hallgatom a vadon morajlását. Ez olyan muzsika, amit nem lehet leírni, ezt hallani kell és érezni, ahogy a fenyves éli az életét, az állatok hangját, a neszeket, amit nem lehet megfejteni (...). Mindenkinek ajánlom, aki szereti a természetet.
Ambrus Attila
-
Először tompa dübörgés, azután dobolásra emlékeztető, monoton zaj, ami egyre hangosabb lett, mintha valamilyen óriási teremtmény jönne lassan egy sötét és ismeretlen erdőn keresztül, és közben hatalmas dobot verne. Ezután felhangzott egy másik dob hangja, mintha egy másik óriás jönne néhány méterrel utána, és mindegyik a saját dobjára figyel, ügyet sem vetve a másik ütemére. Mind erősebb lett a hang, míg végül nemcsak a hallásomat, hanem - úgy rémlett - minden érzékemet eltöltötte, ajkamon és ujjaimon, halántékomban és ereimben dobog. (...) Visszatartottam magam, mert rájöttem, hogy a dob az én szívem volt, a másik meg az övé.
Anne Rice
-
Megtanultam
másképp nézni a Természetre, mint a
gondtalan ifjú; s kihallom belőle
az emberiség csöndes, bús zenéjét:
nem durva, sértő, de van ereje,
hogy tisztítson, legyőzzön. Szellemet
láttam meg benne, nagy eszmék vidám
izgatóját; valami áthatóbb,
fenséges értelmet, melynek lakása
a naplementék tündöklése és
az élő szél s a kerek óceán
és a kék ég.
William Wordsworth
-
Elmerülten úgy néztelek,
mint föld a sarjadó füvet.
Elbûvölten hallgattalak,
mint erdő a friss kakukszót,
domb hátáról messze hangzót.
Virág virult, amíg szóltál,
szívem kinyílt, az is szólt már.
-
Szirten tûnődni ár s dagály felett,
Kószálni erdők árnyas, mély során,
Hol más világ csodái rejlenek,
S halandó láb nem is járt még talán,
Felkúszni bérc járatlan oldalán,
Hol a vadonnak vadja csörtet, és
Lenézni habzó vízesésre, lám:
Ez nem magány, - a Természet mesés
Országával való meghitt beszélgetés.
George Gordon Noel Byron
-
Ahogyan a megfáradt, aranyszínû fényt adó nap lassan leszáll a fák lombkoronája mögött, a zöld, a sárga, és a vörös színek barnára, majd szürkére váltanak, s végül nem marad más, mint a hold fénye, ahogyan megvilágítja a szemközti hegyoldal tisztásait. És ekkor kezd élni az erdő. A csöndet szinte harapni lehet, minden eltûnik a világból, ami mesterkélt, minden, aminek semmi keresnivalója itt. Ekkor látható, hallható és szagolható a világ azon része, ami még szép. Ami szabad, és ettől gyönyörû. Ami fenséges és tiszteletre méltó. Amihez kellő alázattal lehet csak közeledni. Ha kellő alázattal és az erdő iránti tisztelettel tölt az ember hosszú órákat a cserjék közé húzódva, akkor élhet át valódi csodákat.
Tomán Edina