Téma
Távkapcsolat idézetek
-
Bizonyos szempontból az ember csúcsteljesítményének látom a vallást. Amikor kitaláltuk Istent, képességet teremtettünk magunknak, hogy figyelembe vegyük saját korlátainkat, és felruháztuk őt olyasfajta kényelmes kibúvókkal, amelyek lehetővé teszik, hogy azt higgyük, csak ennyi irányítással rendelkezünk. Az az igazság, hogy a legtöbb ember bizonyos mértékig élvezi a tehetetlenséget. Szerintem azonban igenis van hatalom a kezünkben, méghozzá akkora, hogy halálra rémít bennünket. Isten mint olyan, talán a legnagyobb ajándék, amit valaha is adtunk magunknak. A józan ész ajándéka.
-
Az ember várja a váratlant, és hisz a csodában. Aztán idősebbek leszünk, és az ártatlanság szertefoszlik. A való élet az álmok útjába áll, és ránk zuhan a felismerés, hogy nem válhatunk azzá, amivé akartunk; hogy talán meg kell elégednünk egy kicsit kevesebbel is. Miért adjuk fel a hitet önmagunkban? Miért hagyjuk, hogy tények és számok, vagy bármi más irányítsa az életünket az álmokon kívül? Cecelia Ahern
-
Képzeld el, hogy este, lefekvéskor, a halál odaül az ágyad szélére, és azt mondja, eljött érted. Vajon lelkesen megfogod-e a kezét, ha hív, és örülsz-e neki, hogy megment mindentől, amiben élsz? Szívesen elmennél vele? Ha igen, ez azt jelenti, hogy nincs túl nagy életkedved. Vagy alkudozni kezdesz (...), hogy mit tehetnél még egy kis extra időért? Felajánlanád, hogy sakkozzatok, birkózzatok vagy szkanderezzetek, és ha nyersz, akkor még élhetsz tíz évet? Mennyire erős érveket tudnál felhozni, hogy meggyőzd a halált, tíz év múlva jöjjön vissza érted? Ha gyorsan lejátszod a fejedben, hogyan viselkednél a halállal, az jó mércéje az életkedvednek. Feldmár András
-
Az álmot ismét a valóságnak kell követnie. (...) Ha összehasonlítja a valóságos lét fájdalmait a mesterséges lét gyönyöreivel, sohasem kíván többé élni, csak örökké álmodni. Amikor azután elhagyja a saját külön világát a második világért, úgy fog rémleni önnek, mintha a nápolyi tavaszból a lappföldi télbe kerülne, úgy érzi majd, hogy elhagyta a paradicsomot a földért, az eget a pokolért. Alexandre Dumas