Téma
Unokatestvér idézetek
-
Nemzedékek nőttek fel úgy ebben a hazában, hogy fogalmuk sem lehet arról, ki volt valójában az apjuk vagy éppen a nagyanyjuk. Azt tudjuk, hogy nagyapánk egyszer hét sört ivott meg a beléndeki falu napon, és még akkor sem kellett neki vizelni, meg hogy a nagyink megnyerte a biharnagybajomi szépségversenyt még `37-ben, de hogy mi történt velük a diktatúrákban, mit tettek ők, és mit tettek velük a háborúban, mit képviseltek az életben - erről nagyrészt fogalmunk sincs. Nem ismerjük őket. Tulajdonképpen idegenek. Mert a lényegükről nem tudunk semmit. Mert a lényeget ők nem mondták el a gyerekeiknek, így aztán a gyerekek sem tudták elmondani nekünk. Mi, unokák, dédunokák pedig egyre messzebb kerülünk a családunktól, a történelmünktől, a saját múltunktól. És aki nem tudja, honnan jön, az honnan tudná, hol tart és hová indul? És hogy miért hallgattak nagypapiék? Miért nem beszéltek? Mitől féltek nagyszüleink? Hát attól, hogy valami kiderül. Mert mindenhol, minden kapu mögött volt takargatnivaló. Kisebb vagy nagyobb, tulajdonképpen mindegy, a megtorlás ebben az országban soha nem volt arányban a bûnnel. (...) Mi, unokák pedig itt állunk a kínzó csend kellős közepén a lelkünket feszítő kérdéseinkkel, de ezeket a kérdéseket az illetékeseknek (nagyszüleinknek, dédszüleinknek) már nem tehetjük fel, hiszen ők már mind meghaltak. Amíg éltek, nem beszéltek, megtagadták a beszédet (tisztelet a kivételnek), most meg már nem tudnak beszélni, mert a föld alatt vannak, örök némaságra ítélve, titkaikat magukkal vitték hat láb mélyre. Szüleink közül ugyan élnek még néhányan, de vagy ők se tudnak semmit (mert nekik se mondtak el semmit), vagy - ha tudnak is valamicskét - hallgatnak ők is. Ezt tanulták otthon, ebben szocializálódtak, ez volt az örökségük: Nicht vor dem Kind. Ez volt a jelszó. Cserna-Szabó András
-
Tegyük fel, hogy igazuk van a képregényeknek és létezik egy olyan gép, amellyel vissza lehet repíteni valakit az időben! Tegyük fel, hogy segítségével visszarepülhetnék fiatalkoromba és találkozhatnék akkori önmagammal! Nem merném azt mondani a fiatalembernek, hogy én vagyok a későbbi és leépülőben lévő, mégis valamivel bölcsebb "énje". Minden bizonnyal pimaszul nézne rám és talán meg is jegyezné, hogy hasonlítok az apjára, ami a megboldogultat elégedettséggel töltené el. Vajon kijönnénk-e egymással, én meg az a fiatal fickó? Mit gondolna arról az idősebb emberről? Nagy valószínûséggel megtalálnánk a közös hangot. De ott állnék szemtől szemben egy másik emberrel, egy névrokonnal. Én nem létezem. Különböző "ének" léteznek, illetve léteztek.