Ady Endre

Nem voltam, nem vagyok, nem lehetek méltó a maga szerelmére. Maga a tisztaság, az édes, szûzies érzelmek ragyogó ideálja, s én... én egy szebb életnek ide maradt romja: fakó, hétköznapi ember.

Talán holnap, holnapután szemrehányásokat tesz magának gyengeségeért, de most nem bír a szívével, valami bûvös erő olyanná tette, amilyen valóban, s amilyen ő nem akar lenni: érzékeny, álmodozó, gyönge nővé, aki édes rejtélyek, sejtelmek világában él, kinek érzékeny szívecskéje többet megfejt, mint ezer bölcselő lázas, töprengő agya, s kinek minden érzése egy édes, misztikus, csengő költemény.

Igazad van. Az olyan szív, mint a tied volt, nem talál egy meleg, hozzá hasonló társat. Igazad volt, igazad van. A te szíved s az én szívem is örökös árvaságra van teremtve - de örökös, fájó büszkeségre is.

Hiába minden, minden csak hangulat; a szív a teremtő, az álom az élet, s az elmúlás az élet célja!

A gyermek: az elevenség, az öröm, a jövőbe ható ígéret, a bilincsbe nem vert ember, az igazán igaz isten.

Szerelmi vágy, szerelmi álom Emléke, fénye ûz feléd, Keresem az elvesztett édent, Remények, álmok édenét...

Óh, istennek nagyszerû teremtményei a nők. Érdemes értük élni. De leginkább csak azokért, akiket még nem ismerünk. És mindenek fölött azokért, akiket sohse fogunk megismerni.

Az élet legszebb cselekedete a szerelem. Jutalmazást érdemel és nem halált. Tehát: ne öld meg.

Némely asszony egyenesen arra született, hogy férfiakat faljon fel. (...) Egy okos asszony még banya-korában is játszva bánhat el velük. Nagy kár, hogy ezt éppen az okosabb nők közül sejtik kevesen. Ha sokan sejtenék, talán még észbe is kapnának - a férfiak.

A szavak szállnak, röpülnek. S az érzések összezsugorodva leszállongnak, mint a márciusi hópelyhek. El is olvadnak mindjárt.

Óh, én már kezdem hinni, hogy a szerelmet az emlékezés teremtette meg. A szerelem a múlt ragyogása, de szerelem nem létezik, csak a poéták találták ki. Mi az a szerelem? Egy erős érzés, melyet a múlt fénye ragyog be, s melyet maga a múlt teremtett.

Egy percig újra fellángoltam, Álom volt, balga, játszi fény; Megtört egy kegyetlen játékon, Leáldozott egy lány szivén...

Akarsz maradni? Én, jaj-jaj, hisz alig tudok adni, Igérni tudok és megfogadni, De beváltani? Inkább elszaladni.

Beteg a szívem, beteg a lelkem, nincs nyugalmam, hitem, nem érez a szívem. Hazug a mosoly az ajkamon, nem őszinte egy kacagásom, feledni tudnék, s nem tudok... beteg vagyok, nagyon beteg, talán a szívem fáj, talán a szívem halt meg.

Kit rég kerülnek a szerelmes álmok: Szerelmes szívvel, álmodozva járok... Május sugarát itta bé a lelkem - Májusi fényben gyógyulásra leltem, - Még csak kétszer láttam...

Ha kérte volna, életemet adtam volna érte; és hogy semmit se kért, többet adtam oda hitvány életemnél: szívemet, szerelmemet.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé S Párisból az Õsz kacagva szaladt. Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán Nyögő lombok alatt.

Minden, minden ideálunk Másutt megunt ócskaság már, Harcba szállunk S már tudjuk, hogy kár a harcért.

Meg akarlak tartani téged, Ezért választom őrödül A megszépítő messzeséget.

Vágy, élet és sugár a lelkünk. És utunk mégis koldus-út, Jogunk van minden fényességhez, Amit az élet adni tud.